Szolgálat 65. (1985)

Halottaink - Tóth Zoltán (Tanítványa)

A szülői ház hatása: édesanyjától tanulhatta a finom lelkületet és mély vallásosságot. Édesapját családszerető, de szigorú és régivágású úrként jellemezte. Sokat áldozott fiaiért, taníttatásukért. A korabeli felfogásnak megfelelően az „uraság“ családja nem érintkezhetett a falubeliekkel. Ez a nevelés okozhatott a páterban bizonyos szertartásos udvariasságot és merevséget. Meg is lepett első találkozásunk: hogy lehet valaki ilyen, demokratikus korunkban? Családjával szemben azonban megvolt benne a szeretetnak ma ritka velejárója: a kegyelet, „pietas“. — Mindezek kialakítottak magatartásában bizonyos szélsőséget: egyszer túl visszahúzódó, máskor rámenősen hirtelen. Nem tudott közvetlenebb érintkezésbe keveredni az emberekkel.

Szent Ignác lelkiségét nagyon jól ismerte, szerette, nagyon magáévá tette. A Zsinat utáni szellemi zavarokban áldás volt egyházhű, nyugodt okfejtéseire támaszkodnunk. Mindig kihangsúlyozta: ez az Egyház tanítása — emez csak az én véleményem. Ahogy pedig a három fogadalom lényegét, körét és gyakorlatát megvilágította, látszott: sokszor átimádkozta és nagyon megszerette azokat. Ő, aki különben könnyen ideges és hirtelen volt, mindig nyugodtan, világosan érvelt, amikor Isten, az Egyház vagy a Jézustársasága forgott szóban. Éreztük, hogy biztos talajon mozog.

Mi volt másik érdekes megfigyelésem? Az, hogy nála a jó Isten talán minden hibáját kirakatba tette. Úgy álltak ki és szúrtak, mint a bogáncs. Talán azért kapta ilyen összeállításban, hogy maga is megszentelődjék általuk. Leggyakoribb gyöngesége a türelmetlenség volt. Hogyan is maradhatott meg ez nála, anyai öröksége dacára és hosszú, odaadó szerzetesi évek után? Csak amikor különféle esetekből kifolyólag láttam igyekezetét a jóvátételre, megengesztelésre, és örömét, ha sikerült, értettem meg Isten szándékát, és méltányoltam a páter alázatát és áldozatait.

Feltűnő — és nem egyszer kifigurázott — gyöngéje volt hipokondriája. Ezt valószínűleg fiatalkori tüdőbaja váltotta ki. Pontosan mérte hőjét, pulzusát — fekve —, mintha tüdőszanatóriumban lenne, és aggályosán fel is jegyezte. De nem minden bajra reagált egyformán: nyugodtan készült komoly műtétekre, s amikor megtudta, hogy rákos, azt egészen nyugodtan fogadta. Egy kis meghűlésből sokkal nagyobb felhajtást csinált.

Hibái jelezték, hogy valami „szorította". Jelezték, hogy valami egyensúly-hiány van benne, hogy nem minden téren sikerült kifejlesztenie egyéniségét. Másrészt szemmel láthatólag nem mentek mélyre. Egy annyira becsületes embernek, mint P. Hitter, mindez nagy kereszt lehetett.

Egyszer megkért a páter, hogy mondjam meg őszintén: igaz, hogy más pátert szeretnénk helyébe? Ezt feleltem neki: Páter, az évék során csörrent köztünk hol tányér, hol kanál. De az is tény, hogy ha valami okból valaki más helyettesítette, visszatértekor mindegyikünk azt mondotta: No, hála Istennek, hogy már visszajött.

Ma is csak ezt mondanám neki, és az Úr Jézusnak is, ha kérdezné.

Dr. J.K.

TÓTH I. ZOLTÁN (1905—1984)

Egy csendes kis falusi temetőbe, 1984. május hó 7.-én 10 órakor tették örök nyugovóra, a mi szerett Plébános urunkat. Tóth I. Zoltán atyát. Temetésén nem vehettem részt, későn jött a távirat, Ebed (Obid) a határon túl van.

Ott kezdte pályafutását is, ahol most nyugszik. Magas, fekete, sápadtarcú, szép intelligens ember volt. Szerette övéit, és soha el nem hagyta őket. Tehetsége és tudása szerint nagyvárost is elláthatott volna. Amikor feltettük néki, hogy hogyan tud itt a poros faluban élni — éppen a tehenek mentek haza, s porfelhőben állt előtte a templomtér — Ó csak annyit felelt az ablakon kinézve: nem látok én ebből a porból semmit, én csak a fölötte levőket látom. S valóban népének szentelte életét, egész100