Szolgálat 65. (1985)
Halottaink - Újfalusi (Lingauer) István (Tanára és plébánosa)
ségét — mindhalálig. Szerette kis faluját. Én gyermekkoromban ismertem meg, amikor a háború borzalmai elől Ebedre menekültünk szüléinkkel. Szeretettel fogadott mindenkit — menekültet, katonát, bármilyen népfajhoz, vagy nemzetiséghez is tartozott. Megosztotta házát, élelmét, mindenét a rászorultakkal, velünk is. Egyik kedves beszédje jut eszembe: „Haldoklóhoz hívtak . . . Ragyogó nyári nap volt, aranykalászos búzatábla mellett vitt el az utam. Hajladoztak az érett kalászok, talán ő ültette, aki éppen most teszi le az élete termését az Úr elé. Odaértem, egy dolgos férfi vallomásai, végső számadása fogadott. Szépen meggyónt, megáldozott. Megnyugodott volt lélekben, de láttam, hogy még valami nyugtalanítja. Megkérdeztem, mi bántja? Azt felelte, lenne még egy kérdése, mit szóljon, ha átérkezik, hogyan köszönjön az Úrnak? Meghatott a kérdése, s azt válaszoltam: mondja azt, hogy Dicsértessék a Jézus Krisztus! Ö boldogan, megnyugodottan mosolygott. Hazafelé jövet ismét az érett búzatáblák felé vezetett el utam, melyet ő müveit meg. Egyszerre csak megszólalt a lélekharang. Megálltam egy pillanatra, s a ragyogó kék ég felé néztem, s szinte hallottam, amint az én emberem köszön odafönt: Dicsértessék a Jézus Krisztus!“ Értékes beszédjei lépcsőfokok voltak az Úr felé . . . Szent élete példa volt, hogy lehet egyedül és a felfordult világrendben is szentül élni. Majd jött a háború sötét fellege. De Ő helyt állt, nem menekült a pincébe, hanem besötétíttette a templom ablakait, s éjtszakai szentségimádást hirdetett. Mindenki legyen ott, mondotta, közös a sors — közösen szenvedünk — legyen közös az engesz- telés is. S valóban, kisgyermekek, felnőttek, férfiak, nők mind ott imádkoztunk a sötét éjtszakában, hogy legyen már végre a földön Krisztus szent békéje és szeretete. Majd végre véget ért az esztelen vérontás. S Ö most hálaadó imát mondott, hogy ismét búza női a földeken, s vér és könny felszáradóban . . . Azonban a templom fokozatosan kezdett üresedni, az emberek egy része elfelejtette a történteket, s új isteneket kezdtek bálványozni: az új házakat a fürdőszobákkal, meg az autót, meg az érvényesülést, mert hát „egyszer él az ember“ . . . Látva eltévedt báránykáit, szinte belebetegedett. Nem panaszkodott, csak fájt neki, hogy sokan eltértek az igaz útról, Isten tanításától. Szenvedett ezért testben és lélekben. A sok testi betegség gyengévé tette, s az élet már csak pislákolni kezdett benne. Már csak otthon tudott misézni. „Aranymiséje napján“ egy falu részege nagykéssel rontott be hozzá, hogy megölje. Ezt könnyezve mesélte el nekünk, az volt a „jubileumi ajándék“. De, mint mondotta, nem bánta meg, hogy életét ezért a kis faluért adta — s igen — ha még egyszer kezdhetné, akkor is így tenne. Aztán a sok testi és lelki kín kórházi ágyra tette, s onnét az Úr hazavitte jó szolgáját. Ö volt első hitoktatóm, ő bocsájtotta meg először vétkeimet és Ő adta először nekem Jézus szent testét. Megtanított a fő igazságokra, a bűn utálatára, a Mennyei Atya szeretetére és a gondviselésben való rendíthetetlen hitre. Most a távolból köszönöm meg Neked a sok elvetett jó magot, igen nagy szükségem volt tanításodra életem folyamán . . . Most a távolból, határon keresztül búcsúzom tőled, jó Plébános Urunk, nyugodjál békében és az örök világosság fényeskedjék Neked, ölejen szívére a mi Atyánk, mint hű és jó szolgáját, s adja meg a jutalmat a sok földi szenvedésedért! Már a Te köszöntésed is elhangzott odafönt: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Isten veled, imádkozz értünk, hogy mi is célba érjünk! Tanítványod ÚJFALUSI (LINGAUER) ISTVÁN (1917—1984) Az egyházmegyei hatóság gyász jelentésében ez áll: „Távozásával egy igen művelt, széleslátókörű, mélyen imádságos paptestvérrel lett szegényebb egyházmegyénk.“ 101
