Szolgálat 64. (1984)
Tanulmányok - Franz Dander: Isten hűsége
próbálják behelyettesíteni, nem vetik alá magukat az Istentől származó meg- igazulásnak“ (10,3-4). De „ha vannak, akik hűtlenek lettek, vajon nem teszi hűtlenségük Isten hűségét hatástalanná? Egyáltalában nem“ (Rom 3,3). Ugyanez áll Krisztusról: „Ha azonban megtagadjuk, ó is megtagad minket, de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg" (2Tim 2,13). 2. A keresztény remény s bizalom tulajdonképpeni tartóoszlopa Isten velünk, emberekkel szembeni őszinte és mindenható üdvösségakarata. A reménység Istene (vö. Rom 15,13) azonban nem pusztán messziről nyújt kezet. Az üdvösség jelen rendjében segítőkészségét az Istenemberben, Krisztusban, Közbenjárónkban találjuk meg. „Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk“ (Rom 5,2). Reményünk a keresztre feszített és feltámadott Krisztusban van, aki minket megelőzött és elment, hogy Atyja házában lakást készítsen számunkra (Jn 14,2). Ebbe a felénk nyújtott és megragadott reménybe vet lelkünk égbe átnyúló „biztos horgonyt“. Ott van ugyanis az Atyánál Jézus, előfutárunk és közbenjáró főpapunk, ha vétkeztünk volna (Zsid 6,18-20; 7,25; Rom 8,34; 1Jn 2,1). Egyszerűen: Krisztus a mi reményünk (Him 1,1). Ebben van a megváltás titkának nagy értéke: „Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye“ (Kol 1,27), azaz remény, hogy részesedünk föltámadásában. Ö reményünk alapja és célja. Aki hisz az istengyermekség mérhetetlen értékében és aki reméli, hogy Isten megadja ennek beteljesedését a mennyben, az soha sem esik az elbizakodottság hibájába; ellenkezőleg, mindig fölserken az erkölcsös életre, maga is „szent“ akar lenni, amint szent nagy példaképe, Jézus (1Jn 3,1-3). 3. Keresztény reményünk megrendíthetetlen, mivel Isten üdvözítő és közbenjárónk, Krisztus akaratától függ. Mert „hűséges az Isten, aki meghívott Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak a közösségébe“ ... Erőnkön felül „nem hagy megkísérteni“, hanem a kísértéssel megadja, hogy kibírjuk (1Kor 1,9; 10,13). Pál bízik, hogy Isten a jó munkát, amelyet a Filippieknél megkezdett, azaz az egész közösség hitéletét „be is fejezi“ (Fii 1,6; vö. Hess 5,24). Nincs más segítő vagy közbenjáró, akiben jobban, vagy csak ugyanannyira is bízhatnánk, mint Istenben és az egyetlen Közvetítőben, Krisztusban. És nincs olyan szorongatás, olyan kísértés, amit Isten segítő akaratának kegyelme le ne győzne. Kétségtelen, reményünkhöz éppúgy tapadhat bizonyos sötétség, mint hitünkhöz. Sokminden okozhat gondot, sokmindenből eredhet kísértés a remény ellen is. Pl. sokszor nincs kézzelfogható bizonyítékunk, hogy cselekedetünk sikeres volt. Máskor a jövő bizonytalan, nem könnyen bízzuk rá magunkat teljesen egy láthatatlan és néma segítőre. Főként pedig saját gyengeségünk, sikertelenségünk megtapasztalása nyugtalaníthat. Ezek a kísértések azonban reményünk megtisztulását, tudatosabb kifejlődését és kipróbálását eredményez7
