Szolgálat 64. (1984)
Tanulmányok - Békési István: Isteni kincs a törékeny cserépedényben
adásomkor két követelményt tűztem ki magamnak, mondotta később, s ezt mindig betartottam: óráimon soha le nem ülök és soha nem használok jegyzetet. A régi vágású katolikus elemi és középiskolai kiképzést kapta: sok és gyönyörű verset, Shakespeare-i szakaszt kellett megtanulnia betéve, s ezért mindig hálás volt. Egyszer mégiscsak cserben hagyta kitűnő emlékezőtehetsége. Írországban, az eucharisztikus kongresszuson beszélt és a hallgatóság nagy részétől jól ismert verset idézett. Észrevette, hogy az egyik sor kiesett a fejéből: „Tehát nekem kell megfogalmaznom!“ Olyan jól sikerült, hogy azt hitték, tetette magát, mintha nem emlékezne a versre, hogy így újat alkothasson. „Isten látja a lelkemet, vallotta be, abban a percben fekete fátyol szakadt rám; nem emlékeztem a versszakra.“ Egyetemi előadásainak anyagát és széleskörű olvasottságának gyümölcseit könyvekben is kamatoztatni akarta. Több mint 60 műve jelent meg nyomtatásban, nem egy milliós példányszámban. Később pedig rádió és televízió előadásait terjesztették hangszalagon és video-kazettákon. Kétség nem férhet hozzá, hogy legnagyobb sikert televíziós adásaival ért el. Alig egy hónappal halála előtt járt II. János Pál pápa Amerikában. Az embereket könnyekig meghatotta a jelenet, amikor átölelte az akkor 85. évében járó, nyugdíjas érseket és nagy szeretettel ennyit mondott neki: Nagyon szépen írtál és nagyon szépen beszéltél a mi Urunkról és nagyon hűséges fia voltál az egyháznak. Életközelség, mélység és finomság jellemzi írásait, előadásait — írja róla egy könyvismertetés. A legidőszerűbb kérdésekre próbált feleletet adni, egyszersmind az örök-emberi vágyak távlatait vizsgálta. Mondanivalóját a napi életből, saját tapasztalatából vett példákkal szemlélteti. Itt kereshetjük sikerének első forrását. „New Yorkban, a St. Patrick székesegyházban prédikáltam — írja. A szokásos háromórás nagypéntek délutáni elmélkedést, keresztutat és ájtatosságot vezettem. A végén előrefurakodik egy zilált hajú, zavart tekintetű, rendetlen és piszkos ruhába öltözött asszony. Hangosan szidni és átkozni kezdett engem. Miért jött maga a templomba? — kérdeztem. Néhány erszényt akartam lopni — válaszolta. Sikerült? — Nem. A maga második mondata megakasztotta a kezemet. (A jobb latorról beszéltem az elmélkedésben.) De különben is mit vesztegetem itt az időt arra, hogy egy csuhással beszélgessek, úgyis föl fog jelenteni a rendőrségnek. — Olyannak lát, mint aki valakit is följelent a rendőrségnek? — Hát — mondotta az asszony —, aki olyan szépen tud verset mondani mint maga, talán mégsem jelent föl. — Elővesz egy piszkos borítékot, benne Iratok. Három társa bent van San Francisco mellett a St. Quentin szigorú fegy- házban, s őt is körözi az FBI. — Katolikus? — kérdezem. — Az voltam 14 éves koromig. — Meggyóntattam. Napi áldozó lett a St. Patrick székesegyházban. Anyagilag is én támogattam, mert munkát nem tudott találni. Pár hét után mondom neki: Szólnom kell a hatóságoknak, az FBI-nak, hogy tudok magáról. Beleegyezett. Elmentem a rendőrségre. Ugye keresnek valakit? — Férfi vagy nő? — Egy nő — mondom. A tisztviselő azonosítja. Odajár a St. Patrick székesegyházba, napi áldozó — folytatom. Monsigneur, maga többet tett érte, mint a bíróság vagy a börtön tehetett volna; hagyjuk nyugodtan. — Holtáig én tartottam el apró segítségekkel. Pár éve halt meg és megint nem veszett el a kincs, ami a kezünk ügyébe került, csak le kellett hajolni, hogy felemeljük.“ 53
