Szolgálat 64. (1984)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség, mint lelkiolvasmány

gondolta; a kánonnak mégis része lett és csak egy kisebbség akarta onnan kidisputálni. Vegyük tehát át látásmódját. Úgy tűnik, hogy a mű éppen az ószövetségi alakok és intézmények (királyság, törvény, templomi liturgia) kriszto- lógiai „átértékelésének“ igazolására íródott akkor, amikor — a zsidó háborút s a Templom lerombolását követően — ezek az intézmények a maguk fizikai valóságában már eltűntek a történelem színpadáról. A „levél“ (eredetileg inkább előadás vagy értekezés, amelynek elején sosem állt címzés, csak a befejező sorok adják a levél benyomását) mindezt a 109. (héber számozásban a 110.) zsoltár verseivel kapcsolatban dolgozta ki. A zsoltár első versei adják a vezérfonalat: Dávid királyságáról, utána Melkizedekkel kapcsolatban Ábrahám alakjáról, majd Krisztus papságáról van szó. Krisztus papságával kapcsolatban tárgyalja az ószövetségi papság és templom véges és elavult voltát, majd az ószövetségi Templom kultuszát előkészítő sivatagi vándorlás liturgiáját, s evvel kapcsolatban Mózes alakját. Mindent Krisztusra, mint a „jövendő javak Főpapjára“ vonatkoztat (9,11), aki az Ószövetség beteljesítője, egész vallásos életének egy Főben, egyetlen tökéletes áldozatban való összegezője. Ilyen kriszto- lógiai látást azonban nemcsak a Zsidókhoz írt levél tartalmaz. A maga módján szinte minden újszövetségi irat rámutat az Ó- és Újszövetség kapcsolatára. Főképp a Máté-evangélium, a Római levél, a Galata-levél és a Jelenések könyve bővelkedik ilyen utalásokban. Elvesztettük ezt a látásmódot? A köztudatban talán igen, de az egyházi tanítás nem szűnik meg emlékeztetni rá. Csak az új Római breviárium zsoltárcímei alatti idézeteket kell átnéznünk ahhoz, hogy meggyőződjünk: a mai egyházi vezetés is arra biztat, hogy az Ószövetség imádságos könyvét krisztusi távlatban imádkozzuk.

Az ószövetségi szövegek krisztusi értelme nem valami fantáziára bízott szimbolizmus gyümölcse; jóllehet az egzegézis történetében valóban találkozunk sok játékos, szeszélyes vagy egyszerűen „téves kapcsolásra“ alapozott értelmezéssel. Az értelmezés kulcsát ugyanis az Újszövetség szövegei adják. Egyrészt avval, hogy tudatosan visszanyúlnak az Ószövetség szavaira; másrészt, hogy olyan tényeket állítanak elénk, amelyekben az Ószövetség nyitvahagyott kérdései, megoldatlan problémái választ kapnak. Modern egzegéták gyakran idegenkednek az Ószövetséghez való visszanyúlástól, mondván, hogy a bibliamagyarázat nem fajulhat „eis-egesis“-szé (belemagyarázássá), hanem mindig „ex-egesis“-nek (kifejtésnek, a szövegben lelhető értelem kibontásának) kell maradnia. Itt valóban több hermeneutikai és hittudományos kérdés vár tisztázásra. Nem minden jámbor Krisztusra alkalmazás jogosult vagy ajánlatos. De az „eis-egesis“ vádja is félreismerésen alapszik. Az Újszövetség fénye ténylegesen hozzátesz valami újat a régi szöveghez; a keresztény értelmezés ezért nem lehet egyszerűen az ószövetségi szöveg tartalmának filológiai és történeti kibontása. Vagyis a keresztény értelmezés a keresztény hit fényében történik, amely a két szövetség egységét egy közös isteni szerző s egy egységes és összefüggő üdvösségtörténet tudatában vallja. A keresztény hittételt: Krisztus az Ószövetség beteljesítője, csak akkor fogadjuk el, ha hisszük feltámadását;

31