Szolgálat 64. (1984)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség, mint lelkiolvasmány

ha valjuk, hogy Öt Isten „Messiássá és Úrrá tette“ és igazolta (Csel 2,36). Ha egyszer hisszük, hogy Jézus az Eljövendő s ezért „mást várnunk“ már nem kell (vö. Mt 11,3), akkor a hit fényében az Ószövetség egy befejezettséghez ért üdvösségrend előtörténetévé válik és nemcsak jogos, de szükséges azt a befejezett egész szemszögéből értelmezni. Más szóval a visszatekintés távlatát maga az üdvösségszerző Isten tárta elénk, amikor megváltásunkat egy történeti folyamatban adta át nekünk s Krisztust e történet „referencia-pontjává“, biblikus szóval „szegletkövévé“ tette.

A legjobb hasonlatot talán a hivő ember tapasztalatából vehetjük, aki élete végén visszapillantva sorsának eseményeiben a gondviselő Isten üdvösségre vezető kezét fedezi fel. Ami 20 éves korában véletlen szerencsének vagy bal- szerencsének tűnhetett, azt most 60—70 éves korában mint Istentől akart, sorsdöntő-irányító, gondviselésszerű tényt látja. Evvel nem az történik, hogy a történelmet meghamisítja, hanem értelmet lel a történésekben. Nem csoda, hogyha emlékeiből nem egyszer olyan részletek domborodnak ki, kapnak különös fontosságot, amelyek a maguk idejében másoknak fel sem tűntek, említésre méltók sem voltak. Egy mondat, egy apró élmény vagy szó sorsdöntőén fontosnak tűnhet neki (és számára az is!), még akkor is, ha a környezetében annak még az emléke sem maradt fenn. Ilyen szempontból Isten népének kollektív visszapillantása is „szubjektív“, azaz különleges szempontok alapján irányított és válogatós, és ezért nem ítélhető meg a hitben nem osztozó ember szemszöge szerint. Az üdvtörténeti múlt, amit a Lélek a próféták és apostolok révén csiholt, élesztgetett és tartott Isten népének emlékezetében, hasonló módon alkalmas arra, hogy visszaemlékezés, visszapillantás és újraértés tárgyává váljék a krisztusi Ómega távlatában, a beteljesülés szemszögéből. Az Ószövetség Istentől adott és ezért végső fokon egyedül érvényes értelmébe akkor hatolunk be, ha képesek vagyunk magunkévá tenni az üdvösségadó Isten szempontját, amit Krisztusban kinyilatkoztatott.

Személyes találkozás

Ugyanaz az Isten, aki az egész üdvösségtörténetet megtervezte és végrehajtotta, egyben az én Istenem: teremtőm és üdvözítőm. Amit a Bibliában olvasunk, végső soron az egyén, az olvasó személyes üdvtörténetére vonatkozik. A szentírás olvasása akkor válhat igazán lelkiolvasmánnyá, amikor önmagunk üdvösséghelyzetére (az egyén „szituációjára“) vonatkoztatjuk. így azonosítjuk a szövegben szóló és a szöveg leírásai szerint cselekvő Istent a saját világunkban tovább cselekvő Istennel. A szöveg segítségével tudatosítjuk Isten előtti életünket és sorsunkat, jelenlétét és működését életünkben. A szentírásolvasást tehát reflekszióval (befelé fordulással) és aktualizálással (a szöveg jelenlegi érvényének, ránk vonatkozásának tudatával) kell összekapcsolnunk. Ez gyakorlatilag elmélkedő-elmélyedő olvasást, meg-megállást, az „ért“ és az „isteni Te“ közti találkozás tudatosítását kívánja meg. Az elméleti alapot ehhez már az

32