Szolgálat 64. (1984)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség, mint lelkiolvasmány

történettudomány jóvoltából oly világosan látunk és érzünk, hanem a kételyekkel terhelt s már évszázadok óta langyosan tartott hit az ószövetségi történet és az ószövetségi szövegek isteni eredetében. Megint ne az okokat nézzük, csak a tényeket mérjük fel. Az egyik oldalon találjuk a keresztény tanítást, amelyet apostoli időkből, sőt végső fokon magától Krisztustól kaptunk. A zsinagógákban tanítva, ezekben az írásokban maga is saját küldetésének, életművének, evangéliumának „előre való meghirdetését“ (vö. Róm 1,2) látta:

„Ma beteljesedet az írás, amit az imént hallottatok“ (Lk 3,21).

„Mindazt, amit előre megírtak, a mi tanításunkra írták“ (Róm 15,4). „Minden Istentől sugalmazott írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igaz életre való nevelésre, hogy Isten embere tökéletes és minden jócselekedetre kész legyen“

(2Tim 3,16-17).

Ezek az idézetek mind az ószövetségi írásokra vonatkoznak. De szemben áll velük a másik oldalon egy — legtöbbször elnyomott és elhallgatott — szkepszissel bélelt tehetetlenség, amely nem tud mit kezdeni az Ószövetséggel. Kul- túrálisan, vallásilag sőt lélektanilag idegen íráshalmazt talál benne: attól fél, hogy mindez több nehézséget ígér a lelkiélet számára, mint segítséget. Ebben a lelki miliőben, rossz lelkiismerettel ugyan, de félretesszük az ószövetségi Bibliát. E „megoldás“ persze aligha kielégítő, hiszen vasárnapi szentmisénkben (a breviáriumról nem is beszélve) minduntalan felhangzanak a héber írások szavai. Felolvassuk az első olvasmányt, megszólaltatjuk a zsoltárokat a maguk különös, vonzó és mégis nehezen átélhető költőiségükkel. Mindezeken átcsillan az ószövetségi istenélmény, sőt — igen, a szó nem túlzás — egy ősi misztika, amelyet még a rossz fordítások sem tudnak ellaposítani egészen. Ott hangzik a Törvény, ott harsognak a Próféták az ige liturgiájában. Néha vonzón, néha furcsa homállyal szólnak, néha csak annyi hatásuk van, hogy lelkűnkben ismét felkavarják a kérdést: ha egyszer „ez az Isten igéje“, ahogy a felolvasó köte- lességszerűen bejelenti, és a mi válaszunk hálaadás az Istennek, akkor hogy lehet az, hogy idegennek találjuk és alig érzünk hálát ezért az isteni adományért? Elidegenedtünk valami lényeges értéktől, amit Krisztus és az apostolok magukénak vallottak? Vagy csak arról van szó, hogy elszoktunk tőle, mint a- hogy gyomrunk képes elszokni a friss gyümölcstől, a frissen fejt tejtől, bármennyire is szüksége van táperejére, vitaminjára, ásványtartalmára az egész szervezetünknek? Olyanok lettünk, mint a rossz gyerek, aki csokit eszik ebéd előtt és ezért nem ízlik neki az ebéd: édesanyja tápláló, jóízű főztje, amire pedig nagyon is rászorul... ?

Mi az útja az Ószövetség lelkiolvasmányos birtokbavételének, annak, hogy lelki „felvevő rendszerünket“ (az ízlelő, érző „ízlést“ és a feldolgozó, megemésztő „értést“) ismét hozzászoktassuk? Négy pontban szeretnénk választ formálni. *

27