Szolgálat 64. (1984)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség, mint lelkiolvasmány
Tanulmány Nem héberül, nem arámul kell tanulnunk, nem a „legfrissebb“ filológiai meglátásokat és történelmi rekonstrukciókat kell áttanulmányoznunk. Csak arról van szó, hogy „Ábrahámtól Jézusig“ (Szabó Ferenc és Puskely Mária ilyen című könyve maga a legjobb kezdet!) többé-kevésbé tiszta képet alkossunk magunknak az Ószövetség eseményeiről és alakjairól. Ezen a kereten belül kell kiismernünk magunkat, hogy azt az ószövetségi könyvet, amit kezünkbe veszünk a maga — nemcsak történeti, de üdvösségtörténeti — összefüggéseibe bele tudjuk állítani. A bibliakiadások bevezetéseit nem lehet „légüres térben“, azaz az üdvtörténet alapismeretei nélkül, megérteni és feldolgozni. Amikor ilyen tanulmányra szánjuk el magunkat, nem egyszer csínján kell bánni a mai biblikus irodalommal. A szakkönyvek szívesen belebonyolódnak olyan kérdéstömkelegbe, amelyben a lelkiolvasmány atmoszférája aligha születik meg. A „formatörténeti", „redakciós történeti“, „hagyománytörténeti“ és hasonló meggondolások nagy hasznára lehetnek a szakembernek. Elvben a szakteológusnak is ezekből kellene „lelket és életet“ csiholnia, mégha ez manapság olykor nehéz is. Hogy ez utóbbi miért van így, most ne firtassuk. Fontos levonni a tanúságot: ne bonyolódjunk bele olyan kérdések tanulmányozásába, amelyek esetében legfeljebb a problémát értjük meg, de a megoldásig nem jutunk el. A megoldatlan elméleti kérdések szaporítása a biblikus szöveget nem hozza közelebb, inkább homályba burkolja és - mint a ködfelhő a hegyeket — látszólag még távolabbinak tünteti föl. A lelki épülést kereső bibliaolvasót ne az érdekelje elsősorban, hogy a mű hogyan állt össze darabokból, rétegekből, redakciókból, képzelt vagy valódi forrásokból, hanem hogy, miután már elkészült, milyen jelentést, értelmet hordoz. Egy szentirási könyv jó bevezetése, amelyikre szükségünk van, először megmutatja a mű üdvtörténeti helyét s azután a könyvet belülről próbálja magyarázni: megmutatja felépítését, szerkezeti és gondolati sajátosságait, rámutat arra, hogy mire figyeljünk elsősorban, mi a főcselekmény vagy alapgondolat, mi csak háttér vagy mellékes kitérés, és így tovább. Ezt sokszor már egy jó bibliakiadás is jelzi alcímeivel és jegyzeteivel. De ha csak „jelzi“ és nem magyarázza meg, akkor nekünk kell utána gondolnunk, lapoznunk és visz- szalapoznunk, hogy megértsük a mű szándékait. Természetesen a „tanulmány“ lehet alapos és mély, vagy csak épp annyi, amennyire módunk van, amennyit képzettségünk és az elérhető könyvek vagy lehetőségek megengednek. Különböző könyvekhez különböző mennyiségű tanulmány bizonyul „szükséges minimumnak". A történeti könyvek magukban is jobban beszélnek, a prófétai és költői művek viszont általában sokkal több előtanulmányt követelnek meg. Az utóbbiakban túl sok homályos anyagon kell áthatolnunk, túl sok meg nem értett részen kell átfutnunk ahhoz, hogy lelkileg valamennyit merítsünk belőlük. De a tanulmány — vagy rendszeres módon vagy a szöveggel való vesződés formájában — elengedhetetlen. Aki a dió feltörésé28
