Szolgálat 64. (1984)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség, mint lelkiolvasmány

ség olyan, mint a keményhéjú dió vagy mandula: a belseje tápláló és jóízű, de külső burka oly kemény, hogy puszta kézzel feltörni nem tudjuk. Ez a hasonlat legalább 800—1000 éves, talán még régebbi. Tehát az élmény sem új; se nem meglepő, ha úgy érezzük, hogy az Ószövetség olvasásából ritkán, nehezen vagy egyáltalán nem fakad lelki haszon.

De menthető-e evvel az Ószövetség elhanyagolása? Vajon így volt-e ez mindig az Egyházban? Az olvasót talán untatná, ha példákkal kezdenénk bizonygatni, hány szentatya, középkori tanító, püspök és szerzetes növelte és nevelte a saját és a rábízottak lelki életét ószövetségi szövegek magyarázatával. Nagy szt. Gergely pápa Jób könyvét, Ezékiel prófétát és a Királyok könyveit kommentálta „puszta lelki haszon“ céljából. Origenész olyan, számunkra szinte „használhatatlan“ ószövetségi könyvekről tartott homília-sorozatokat, mint a Leviták vagy Józsue könyve. De mondhatjuk: ez régen volt. Akkor még a könyvek történeti értékében problémamentesen lehetett hinni, éspedig szószerint. Akkor még úgy képzelték, hogy a sugalmazott író kezét a Lélek vezette, sőt feje felett galamb képében lebegett.... Minderre sok mindent felelhetnénk. Olyan hallatlanul naivak ők se voltak! Vagy pontosabban: a megtestesülés mélységeiről volt némi fogalmuk. De azt is felelhetnénk: a mai fordítások, konkordanciák, bevezetések, szótárok, lexikonok tömege viszont nem állt rendelkezésükre. A segédeszközök (térképek, archeológiái képeskönyvek, jegyzetes kiadások) tengere nélkül is ők nagyobb hittel és szomjúsággal keresték az Isten mondanivalóját a szent könyvekben, mint a mai tudományos meggondolásokkal túlzsúfolt, de tevékeny keresésre rest nemzedékünk. De ha e régi példák csak vitára adnak alkalmat, érdemes újabb példákra emlékezni. Az ötvenes évek francia lelkiségének követői csillogó szemmel beszéltek az un. „renouveau biblique"-ről. A modern történetszemlélet világos tudatában fordultak ezekhez az ősi könyvekhez és a lelki élet forrásanyagát találták meg bennük. Csak három nevet említsünk: a bencés Céléstin Charlier (La lecture chrétienne de la Bible, Maredsous 1950) programot indított a Szentírás (főkép az Ószövetség) keresztény és lelki célzatú olvasására; Jean Daniélou a pat- risztikus irodalom hatása alatt „az ószövetségi szentekről" - éspedig pogány- vallású szentekről! — írt könyvet (Les saints paTens de l’Ancien Testament, Paris 1956); Jean Steinmann, a Notre Dame székesegyház lelkésze Ámoszról, Ozeásról és Izajásról írt történeti-tudományos alapokon álló, de lelki épülést szolgáló és nagyközönségnek szóló könyveket. Ez a fajta irodalom a maga idejében felvillanyozta az olvasótábort. Ám a dolgok múlandóságára emlékezve feltehetjük a világhírű francia kérdést: „Hová lett a tavalyi hó?" Nemde mindez egy múltba veszett szellemi mozgalomra utal, amelyen ma már túl vagyunk? Csakhogy „az Úr igéje örökre megmarad“ (Iz 40,8), „mégha ég és föld el is múlnak“ (vö. Mt 24,35). A bibliai szövegek továbbélő ereje hitünk lényegéhez tartozik, nem „kultúrtörténeti korok“ vagy mozgalmak függvénye.

Nem a szövegek régisége vet gátat az Ószövetség lelki táplálékul való kiaknázásának, nem is az a távolság, amit az akkori világ és a mai élet között a

26