Szolgálat 63. (1984)

Tanulmányok - Lukács László: Una Sancta

őrizték: „Joggal nevezik egyháznak, mivel mindenkit magához hív és egybe- gyűjt."

Pál a test képét használja akkor, amikor már a konkrét történelmi körülmények között látja megvalósulni az egyházat. Látja azt is, hogy az egység megteremtése, megőrzése milyen problémákat és feladatokat jelent. Látja, sót a saját életében is megtapasztalja, hogy különböző emberi egyéniségek, munkamódszerek, gondolkodásmódok hogyan ütközhetnek egymással csupa jószándékú ember között, az egyházban is. (Gondoljunk csak nézeteltérésére a pogánykeresztények ügyében Péterrel: Gál 2,11; Csel 15,1-29; vagy arra a személyesebb és indulatosabb szakításra, amelynek következtében Pál Szilással, Barnabás pedig Márkkal külön indult missziós útra: Csel 15,38-39.) Elsősorban a korintusi egyházközség életében szenvedte meg a széthúzást és a viszálykodást. Itt kellett megtapasztalnia azt is, hogy még Isten kegyelmi adományai, a karizmák sem automatikusan szolgálják az egységet, sőt éppen okot adhatnak a különbségekre, a széthúzásra. Pál ennek nyomán fejti ki teológiáját a testről, amely sok tagból áll: ezek a tagok különböző funkciókat töltenek be a test életében, de egyformán meg kell becsülniük egymást, és csak együttműködve építhetik a test életét (1Kor 12).

A test hasonlata jól jelzi, hogy az egység csak sokféleségből jöhet létre. Ha valami pusztán azonos önmagával, egyedi, önmagában lezárt egész, azt nem nevezhetjük még egységnek. Senki nem lehet elég magának, magában, bármilyen belső gazdagsággal rendelkezzék is: hiányzik belőle a szeretet minőségi többlete, amelyhez csak a többiekkel kapcsolatba kerülve juthat el. Sem az egyed, sem a sokaság nem elég önmagában, mert mindkettőből hiányzik a szeretet: egység pedig csak az egymás szeretetében élő személyekből jöhet létre. Együtt, egymásnak feltárulkozva ajándékozzák oda magukat a másiknak, s magukat is a másikban találják meg. Az ökumené a szó legtágabb értelmében ezt az egységes és egyetemes közösséget jelzi: a sokféleségben élő egységet, s az egységben kivirágzó sokféleséget.

A kinyilatkoztatásban nemcsak Isten titka tárul elénk, hanem az emberé is. Isten az embert egységre, azaz szeretetre teremtette. Az eredeti bűn nemcsak az Istenhez fűződő gyermeki viszonyt szakította szét, hanem szétrobbantotta az ember (és a világ) belső harmóniáját is: az ember elidegenült embertársától, elhidegült tőle, sőt szembefordult vele, s a másik nélkül, nem ritkán a másik rovására — tehát eleve kudarcra ítélve — keresi a maga boldogságát.

Jézus a maga isteni engedelmességével, mindvégig való szeretetével kiengesztelte az embereket Istennel és egymással. Halálával és feltámadásával megteremtette az egyházat, a kiengesztelődött emberek közösségét, amelynek élete a szeretet egysége. Egységre lépett velünk, hogy mi is egységre léphessünk egymással és Óvele.

A kereszten egyszersmindenkorra beteljesült odaadását látható és megjeleníthető formában is egyházára hagyta az eukarisztiában. Az egyház az euka15