Szolgálat 63. (1984)
Tanulmányok - Lukács László: Una Sancta
risztiából lett és az eukarisztiát hordozó közösség. Egységének csúcsa és forrása az eukarisztia. A dogmatörténeti kutatások világossá teszik előttünk, hogy kezdetben az egyházat nevezték „Krisztus valóságos testének“. „Krisztus teste az egyház, amelyet a szeretet köteléke tart össze.“ A „misztikus" jelzőt később nem azért tették hozzá, hogy ezzel gyengítsék valóságos értelmét, s átvitt értelművé halványítsák, hanem Isten misztériumára utaltak vele, amelynek erejéből a feltámadt Krisztusnak, a Főnek testeként él. Az eukarisztia külső jele (sacramentum tantum): a kenyér és a bor formája. A jelben tartalmazott lényeg (sacramentum et rés): Krisztus testének és vérének valósága; a szentség végső kegyelmi gyümölcse (rés tantum) pedig az egység és a szeretet ereje. Petrus Lombardus szerint: „Krisztus szellemi teste, amely a hívek egysége.“ Az eukarisztia és az egyház szoros kapcsolatát egymással kezdettől fogva nélkülözhetetlen, lényegi jegynek érezték. Az egyház akkor igazán Krisztus teste, ha öröksége és lényege szerint valóban egy. Ez az egység túlnyúlik téren és időn. Intenzívebbé fokoz és egyetemesebbé tágít minden emberi sze- retetet. összeköti egymással az embereket: az egy oltár körül összegyűlteket, tehát az egyházközség tagjait, az egy püspök pásztori gondoskodására bízottakat, tehát az egyházmegye tagjait, s rajtuk keresztül a Rómával egységben élő egyetemes egyházat. Bennünket, embereket, szétdarabol a tér. Az egyház hirdeti és megjeleníti, felkínálja és sürgeti azt az egységet, amely erősebbnek bizonyulhat minden eltérésnél és távolságnál. Egyedek és kultúrák sokfélesége csak akkor boldogíthat, ha harmóniába olvadva az egységet szolgálja. Az egyház ezt az egységet éli meg az eukarisztia és a püspökök kollégiuma körül összegyűlő közösségekben. Ennek a szinkron egységnek kifejeződése az ökumené is, amely a helyi egyházak közösségéből indul, s a keresztények egységtörekvésén át az egész emberiség szolgálatáig terjed. A szinkron egység azonban nem állhat fenn a diakron egység nélkül, amely az embereket szétválasztó időt hidalja át. Egyetlen kor egyháza sem érezheti magát függetlennek az előző koroktól: a megszakítás nélkül élő hagyomány biztosítja az egységet az előző korok egyházával, s köt össze bennünket azzal a sziklaalappal, amelyre Krisztus ráépítette egyházát. Az idő egymásutánja az élő hagyományban megint csak a gazdag és változatos egységet szolgálhatja. Az ökumenikusán egyetemes egyház és a hagyomány elválaszthatatlanok egymástól: az egyház a hagyományból él, és a hagyomány az egyházban kel életre. Az eukarisztia kapcsolata a szinkron és diakron egységgel jól látható a régi keresztények gyakorlatán. De Lubac utal arra az ősi szokásra, hogy a püspök a maga miséjéből a konszekrált kenyér egy-egy darabkáját elküldte azoknak a papjainak, akik a tituláris templomokban miséztek („fermentum“), hogy ezáltal is kifejezze a részegyházak egységét az egyetemes egyházban. Ugyanezt a gondolatot jelenítette meg a „sancta“ rítusa: a megelőző miséből eltett ostyát a következő misében beletették a kehelybe. Az egyház tehát térben és időben 16
