Szolgálat 61. (1984)
Halottaink - Dr. Magyar István piarista (Confratres)
DR. MAGYAR ISTVÁN piarista (1909—1982) Kisteleken született. Szegeden és Kecskeméten végezte gimnáziumi, Budapesten hittudományi és magyar—latin szakon egyetemi tanulmányait. Pappá szentelése után 4 évig Debrecenben, 9 évig Tatán, 23 évig Budapesten tanított. Igazi tanáregyéniség volt. Magyar óráit tanítványai nem egyszer megtapsolták. Lelkesen, magával ragadóan magyarázott, bevilágítva a versek, novellák tartalmába, mondanivalójába. Mélyen átélt és átérzett igazságokat tanított, és minden szépért, nemesért, tisztáért őszintén, önfeledten lelkesedett. Sokakkal szerettette meg az irodalmat, a versolvasást. Keményen bevasalta a könyvnélkülit, de tanítványai most évtizedek múlva érzik igazán a hasznát, és hálásak érte. Akkor észre sem vettük, hogy az irodalom tanításával mennyire az életre nevelt: a művek kapcsán mély és megszívlelendő tanítást kaptunk tőle erkölcsről, kereszténységről, munkáról, családi életről, hazaszeretetről. Sok mondatára, kifejezésére még ma is emlékezünk. Az órákon sohasem volt fegyelmezési gondja, nem lehetett oda nem figyelni. Ugyanez a lelkesedés jellemezte latin óráit is. Több tucat közmondást, szentenciát őrzünk ma is tőle. Egyenes, őszinte ember volt. Nem tudott belenyugodni abba, hogy valaki nem becsületes. Ha valakit hazugságon, csaláson vagy képmutatáson kapott, őszintén felháborodott. Mindent megtett, hogy jó irányba terelje. Egyenessége abban is megnyilvánult, hogy ha valakit tévedésből vagy felháborodásában talán a kelleténél jobban megbüntetett, nyilvánosan, az osztály előtt kért bocsánatot tőle. Igazságérzeténél azonban nagyobb volt a szeretete. Előfordult, hogy ha látta, hogy a méltán megkorholt diák nekikeseredett, azonnal vigasztalni kezdte, mert mint jó pedagógus a büntetéssel nem megtorolni akart, hanem javítani. Az iskolai munka mellett rendszeresen kisegített a Bakáts téri templomban. Lelkes hivősereg hallgatta vasárnaponként klasszikusan szerkesztett, rövid prédikációit. Ezekre igen gondosan és lelkiismeretesen készült, vázlattal. Diákjai közül is sokan gyóntak rendszeresen nála, és később az érettségi után is visszajártak hozzá eligazítást kérni életük ügyes-bajos dolgaiban. Mindig megvigasztalt, bátorított, tanácsot adott — ráadásul egy-egy versidézetet. Hívei, gyónói így emlékeznek lelkipásztori működésére: 26 éven át minden hétköznap kora reggel, vasárnap a kijelölt időben megtette gyalog a 15 perces utat a rendházból a Bakáts téri templomig. Végezte a korai szentmisét, majd gyóntatott. Nem csekélység ez önmagában sem: egy ember, egy pap, akire mindig számítani lehet, akit abban a reggeli órában mindig meg lehetett találni, beszélni vele, tanácsát kérni. A szentmisét vagy más szent cselekményt avval a közvetlenséggel végezte, ami megérinti a mai bezárkózásra hajlamos embert is. Úgy alkalmazkodott a rituális előírásokhoz, hogy kapcsolatban tudott maradni a résztvevőkkel. Istennek nagy adománya volt, ahogyan tudott vigasztalni. Szívesen vállalt temetést, s a legkülönbözőbb gyászolókat is megillették szavai. Rendtársai körében is csupa szív, csupa lélek ember volt. Teljesíteni tudta a szent- páli felhívást: „örüljetek az örvendezőkkel, sírjatok a sírókkal!" (Róm 12,15) Megadatott neki, vagy inkább nekünk, hogy utolsó heteit közöttünk tölthette el, az igazi pietás szép példáját adva. A halálra teljesen tudatosan és nyugodtan készült. „Ennyit engedett élnem a Jóisten, most hazahív. Megyek örömmel." Az volt a kérése, hogy Kisteleken édesanyja mellett legyen a nyugvóhelye. Hisszük, hogy amire sokakat oktatott és nevelt — „hitre, tudásra, szép életre, jóra" —, megmarad tanítványai és hívei lelkében. Confratres 103
