Szolgálat 60. (1983)
Halottaink - P. Reisz Elemér SJ (Confratres)
talán nem fárasztotta ki. Utána azonban kiújult influenzája, és ebből az az aggasztó tünet maradt vissza, hogy undorodott az ételtől. A Széher úti kórházba került, de enni ott sem tudott; még szimulálással is meggyanúsították, ami igen fájt neki, hiszen egyenes természetétől mi sem állt távolabb. Ügy látszik, hogy a fel nem ismert gyomorrák végső stádiumában lehetett. A kórházból már csak — saját kívánságára és felelősségére — meghalni küldték haza május végén. Mindvégig magánál volt, életét az Egyházért, a pápáért, a Társaságért ajánlotta fel, és boldog volt, hogy Isten elfogadta áldozatát, de nagyon sokat szenvedett. „Szavaival, csonttá-bőrré soványodott arcvonásaival a megfeszített Jézus Krisztus jegyeit viselte halálra vált testén“ — mondotta róla rendtársa. Utolsó, jellemző intelme volt: „Legyetek hűségesek Istenhez, a Szűzanyához és az Egyházhoz!“ Tartományfőnökét külön megkérte: kérjen bocsánatot sírjánál nevében, amért életében néha túl szigorú volt. Jún. 1-én kora délután halt meg. 7-én temették a pannonhalmi temetőbe, sok rendi és paptestvére, régi ismerőse jelenlétében. Egyéniségében kétségtelenül volt valami az ószövetségi próféták zord szigorából, megalkuvástalan keménységéből. Az „igen, igen — nem, nem" embere volt. De nem ismerte igazán, aki e mögött nem látta meg a hősies önuralommal legyűrt érzékenységet, a mélyen átélt érzelmeket és szenvedéseket. „Normális ember nem alázatos“ — szokta mondogatni. De ez a mondás is tőle származik: „A keresztről aztán hullanak a rózsák. Ez a boldogság.“ Mindenképpen Isten embere hagyott itt vele bennünket, hogy egy hosszú, hasznos, munkás és gyötrelmes élet végén bemenjen Ura örömébe. Itthagyott? Egyik régi gyónója a kórházban megkérdezte: ugye ha a mennyországba jut, onnan is tovább fogja irányítani lelkűket? Erre a szenvedés tüzében áttetszővé tisztult ember kitárta karját, és így kiáltott: „Hát elfelejtheti az édesanya gyermekeit!?“ Lelkigyermeke P. REISZ ELEMÉR SJ (1904—1983) A falusi kántortanító tehetséges fia 1904. márc. 6-án született a Baranya megyei Nyomja községben, és a jezsuiták pécsi Pius intézetében végezte a gimnáziumot. 1921. aug. 14-én lépett a rendbe. Filozófiai tanulmányokra Szegedre küldték, a teológiára Rómába, de egészségi okokból haza kellett jönie, sőt egy ideig az a veszély is fennforgóit, hogy nem maradhat a rendben. A jó pesti gyógyfürdők segítettek ízületi bán- talmain. Különben Rómában a Vatikáni Rádió felavatásakor az ő ajkáról hangzottak el az első magyar szavak. Pappá szentelése 1932. jún. 19-én volt. 19®2-ben még elmondhatta aranymiséjét, megható áhítattal és mélységes hálával. Életének nagy „szerelme“ a missziók voltak. Szeretett volna a kínai misszióba menni, de ezt egészsége nem engedte. Kárpótlásul rábízták a magyarországi missziós központ vezetését, az anyagi segítés szervezését és a missziós lap (Katolikus Misz- sziók) szerkesztését. Mint szakképzett missziológus irányította mindezt. Könyvben írta meg a tamingi misszió történetét, egyre-másra tartott missziós előadásokat, lelkesítette a diákokat. A modern technika vívmányai nagyon érdekelték, s évtizedekkel a Zsinat előtt felhasználta őket apostoli munkájában. Még gyerekcipőben járt Marconi híres találmánya, és nekik már rövidhullámú kapcsolatuk volt Szeged és a kínai magyar misszió között. Később a filmet használta fel, főleg ifjúsági előadásain. Művészi fokon kezelte mind a fényképező, mind a filmfelvevő gépet, és gazdag örökséget hagyott az utókorra a rendtartomány múltjából, eseményeiből. Nagy bélyeggyűjtő és szakértő volt. Ezt is a missziókért tette. A szegedi egyházmegyeközi szemináriumban missziológiát tanított, később a budapesti jezsuita bölcseleti főiskolán tanárkodott. Halála előtt három nappal — A Szív májusi számában közölt Ricci-cikk hatása alatt — még nekitüzesedve beszélt az ún. rítusvitáról. 98
