Szolgálat 60. (1983)
Halottaink - Puszta Sándor (S. F.)
Volt a novioiusmester munkatársa, a tartományfőnök titkára (Socius), majd helyettese. A 40-es évek második felében a Mária utcai budapesti rendháznak lett házfőnöke. A zenét mindig szerette, mint karmester irányította az énekkart. Ö kérte Feszty Masától a Jézus Szíve templom mellett ma is ott álló Úti Boldogasszony kép megfestését. „A Szív“ hetilap szerkesztőségének idején 200 000 példányban jelent meg. A zsidóüldözések idején Jánosi és Raile páterrel együtt bújtatott, életeket mentett. A háborús és a háborút követő években kitűnt nagy szervező tehetsége. Igyekezett segíteni a nehéz időket átélő rendházakon. Nagyon szerették lelkigyakorlatait, amelyeket nővéreknek, tanítónőknek, hitoktatónőknek, és más világiaknak adott. Mindig kedvesen tudott bánni az emberekkel. Nyugatra kerülve, 1949—1955-ig ő volt a külföldi magyar rendtartomány első provinciálisa Hamiltonból (Kanada). 1950-ben jött át ide, és Hamiltonnak plébánosa is lett. Iparkodott az akkor még magyar jellegű amerikai plébániákon missziós atyák révén segíteni. Ausztrália is általa kapta az első magyar jezsuita lelkészeket a kivándorlók gondozására. Sok anyagi gondot okozott neki a rendi fiatalok taníttatása. A belga Pierre Charles, a missziók híres teológusa mondotta tréfásan, hogy kettőt ugyancsak hűségesen megtart a jezsuiták szabályai közül: diversa loca peragrare (különféle helyeket bejárni) és ostiatim mendicare (ajtóról ajtóra koldulni). 1955-ben, leváltása után az USA-ba költözött. Hosszú évekig volt az Isteni Szeretet Leányai anyaházában, Staten Islandon a nővérek gyóntatója, misézője, lelki tanítója. A Szív folyóirat egy darabig az ó szerkesztésében jelent meg. Később is állandó munkatársa volt. Az 50-es évek vége felé betegeskedni kezdett. A 60-as évek elején penicillinkezelés következtében halálveszélybe került. Ekkor, amint később elmondta, egy jóságos hangot hallott: „Tőlem senkinek sem kell félnie!“ Még húsz évig élt, és nyugodtan készült a halálra. Gyengülése miatt visszatért Kanadába: előbb a courtlandi Jézus Szíve villában lakott (Jézus Szívének mindig kiváló tisztelője volt), majd a plébánián, végül a Szent Erzsébet öregotthonban Hamiltonban. Egy ideig még segített a lelkipásztorkodásban, amíg bírta. Egyik utolsó ilyen tevékenysége volt, amikor keresztutat végzett, elmélkedve, könnyezve a Dohányvidék híveivel. Azt soha nem tudják elfelejteni. Gyermekien tisztelte a Szüzanyát. Egyik rendtársának mondta, mikor utoljára kereste föl: „Már mondtam tegnap a Szüzanyának, hogy hozzon ki. íme, itt is vagy . . .“ Olvasója mindig a kezében vagy kezeügyében volt. A kápolnában órákat töltött a szentségi Jézus előtt. Az utóbbi években sokat szenvedett kiújult artritiszétöl; néha alig tudott járni, lábán nehezen gyógyuló sebek keletkeztek. Orvos öccse szerint „orvosilag érthetetlen volt, hogyan élhetett azzal a szívvel még 19 évet, amely néha 18-at vert, majd gyorsan felugrott 94-re.“ Szenvedéseit türelemmel viselte. Az utolsó időkben már csak szobájában misézett, nagyítóval betűzve a misekönyvet, végül pedig több mint félévig kon- ceiebrálva az öregotthon miséjén. Máj. 26-án hunyt el csendesen. A szép szokás szerint a hamiltoni Szt. István templomban virrasztották 29-én éjjel, ugyanitt volt a hamiltoni püspök vezetésével feltámadási miséje. Nagyszámú hivő kísérte a szép courtlandi temetőbe öt fiatal rendtársa mellé. Confratres PUSZTA SÁNDOR (1911—1983) Széles vállát, szálfa termetét tekintve reverendába öltözött atlétának nézhette az ember. (Szent Kristóf — írja Személyreszólón c. kötete mottójában —, ha győzelmeimben nem is, hadijelvényem te voltál.) Az arcában azonban még hetven esztendős korában is volt valami fiús. Személyesen és családilag egy mozdulata maradt meg ben99
