Szolgálat 60. (1983)
Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Jézus-várásom
TANULMÁNYOK Nemeshegyi Péter JÉZUS-VÁRÁSOM Várni Várni. Várni valamire. Várni valakire. Hányszor éltük már át ezt a tapasztalatot! Várja munkanapja végeztével a tisztviselő a villamost az utcasarki megállónál. Sötét, hideg az este. Fúj a fagyos szél, szemereg a havas eső, csillognak a nedves sínek. De nem jön, csak nem jön a villamos. Otthon vár a meleg szoba. Vár a vacsora. Várnak szeretteink. De múlnak a percek, és nem jön a villamos. Jaj, mi lenne, ha soha nem jönne? Ha itt kellene álldogálni örökké a hidegben, a sötétségben? Ha hiába lenne minden várás? Bárcsak jönne, jönne hamar a villamos, hogy mehessünk haza a fénybe, a melegbe, ahol várnak ránk, szeretnek, átölelnek! Az ember szemét kimeresztve les a sötétben. És lám, egyszer csak megzörrennek a sínek, feltűnik messze egy imbolygó fény. Jön a villamos, jön, és mehetünk haza, haza, haza! Várja az éjjeliőr a hajnalt. Felhők borítják az eget. Csak nagy ritkán bújik ki egy-egy árva csillag a lassan kúszó felhők közül. Furcsa zajok kelnek a közeli erdőben. Éjjeli madarak röpködnek az ágak között, éjjeli ragadozók járnak-kel- nek a bozótban. Fázik az őr, kezét dörzsöli. Furcsa gondolatai támadnak: „Jaj, mi lenne, ha mindig éjszaka maradna? Ha mindig itt kellene strázsálni hiába a homályban?" De egyszerre csak történik valami. Hűvös szellő kél, mint egy friss, nagy lehelet. És a keleti látóhatáron feltűnik, először homályosan, aztán mindig határozottabban egy ezüstös csík. Megszólal egy-egy ébredő madár. és egyszer csak, hirtelen, kilövell egy aranyos fénydárda a látóhatár közepéből, és lángra gyújtja a halvány égen úszkáló felhőket. A madarak hangja repeső kórussá bomlik, és lassan, hatalmasan, méltóságosan, feltartóztathatatlanul felkel a nap. Nem tudja megállítani a világ valamennyi zsarnoka sem. Hiába akarnák tartóztatni az éjszakát. Felkel a nap, és mindent-mindent eláraszt a fény! Várja a diák a tavaszt. Hosszú volt a tél. Még márciusban is hó borítja a tájat. De már a diák nem bírja ki a szobában. Bakancsot húz, és kiindul a budai hegyekbe. Holtnak látszón meredeznek a csupasz fák az ég felé. Fehér halotti lepelként borítja a jeges hó a föld színét. Magányosan lépked a diák az erdei ösvényen. Csikorog a lába alatt a hótakaró. De egyszer csak megtorpan a lépte. Egy lejtőn, ahol vékonyabb a hólepel, lám, kidugta fejét a nagy fagyos fehér5
