Szolgálat 60. (1983)

Halottaink - Puszta Sándor (S. F.)

nem. Az ötvenes évek elején kis faházunkat építettük a leányfalusi temető szomszéd­ságában, a Kerekhegyen. Szorgoskodásunk közben elhaladt öles lépteivel a kert mel­lett. Mikor meglátott bennünket, megállt egy pillanatra, és hatalmas mozdulattal meg­áldotta az épülő házikót. Nem tudta, kik az építkezők. Áldást osztva járta plébániája egyre sokasodó nyaralóit. Azokét is, akik soha nem tették be a lábukat a hegy tövé­ben álló kápolnányi kis templomába ... A templom kicsi volta miatt nyaranta, amikor megszaporodott nyája, a templom előtt az öreg hársak alatt mutatta be a vasárnapi misét. Ha prédikáció közben nekieresztette hangját, szava felhallatszott a hegyre, a temetőbe is. Most, hogy kiáltása nem száll végig többé a hegyoldalon, a hangja még­se némult el. Szelíden, szívhez szólón, maradandó nyomot barázdálva szívekbe, tovább beszél költeményeiben .. . Aranymiséjét nem érte meg; költői pályájának félszázados jubileumát Igen. Verseit és prózai írásait 1932-től kezdve közölték a fővárosi, erdélyi és felvidéki katolikus la­pok. Első verskötete 1934-ben jelent meg Búzaszentelés címmel. 1941-ig még hat kötet költeménye került ki sajtó alól: Jegenyék, üzenem a Nyárnak (1936), Gyümölcsoltó (1937), Pók a tükrön (1937), Vadludak (1940), Versek (1940), Rapszódiák könyve (1941). Leányfalu a múlt század hetvenes éveitől kezdve a fővárosi Irodalmi és művészvilág nyaralóhelye. Költő-plébánosával szívesen vették fel a kapcsolatot az évszázados szellemi kolónia újabb és újabb tagjai is. Baráti kapcsolat alakult ki nevezetesen közte és Móricz Zsigmond között. Móricz igen nagyra becsülte őt és költészetét. A Rapszódiák könyve c. kötete után sokáig, majd három évtizedig nem jelent meg újabb gyűjteménye. Azután viszont egymás után öt is: Hegyre menet ritkulnak a fák (Magvető, 1969), Bronzveret (Magvető, 1974), A fények rézsűt esnek (Ecclesia, 1976), Személyreszólón (Magvető, 1978), Cinkenyom (Ecclesia, 1981). Meg kell még említeni prózai írásait is, mint: Líra a művészetben (1940); Levelek Anonymához (1941). Utolsó éveiben, ahogyan a 70-ik születésnapja alkalmából az Új Ember részére adott interjújában jelezte, még egy nagyobb prózai köteten dolgozott. Hidak, égtájak, galaktikák címmel azokról a kortársairól kívánt megemlékezni, akikkel közelebbi kapcsolatba került — mindenekelőtt Kosztolányiról és Móriczról. Költői hitvallását az említett jubileumi interjúban így fogalmazta meg: „fejem fölött az ég, lábam alatt a föld, mindkettővel szemben tudom a kötelességemet. A fontos, hogy mindig a lélek domináljon .. .* Költészetétől nem voltak idegenek a társadalmi problémák, sőt mélységesen átszenvedte népe és a világ sorsát, mégis, valóban ez jellemezte legmélyebben: az ég és a föld, a természetfeletti és a természet elválaszt­hatatlan egységének megélése és felmutatása. Az egész létet, annak legapróbb Jelen­ségeit és mozzanatait is szünet nélküli liturgiának látta, minden jelenségben, az em­beri szenvedésben is Isten beszédét hallotta meg. Amit meghallott és látott, nem a múlt századi papköltők exhortáló stílusában közvetítette: lírájának sokhúrú hangszerén a dolgok és a jelenségek a maguk hangján, közvetlenül szólalnak meg. Nem apologeti- zál, nem oktat és magyaráz, hanem a természetfeletti auráját és felhangjait érzékel­teti a mindennapiban. „A katolikus költő nem elkülöníthető kategória" — vallotta. — Benne kell élnie a társadalomban." Missziója és adóssága van: „Tisztáznia kell a maga szempontjából, hogy mi a viszonya a ma emberének az emberhez, a hazához, a társadalomhoz s végső fokon — metafizikai síkon — a Lélekhez, Istenhez ... legyen tiszta ember és akkor tolla is tiszta. Ebben legyen egyetemes, átölelő, európai." „Hadijelvénye“ — Szent Kristóf ereje azonban egy lépéssel tovább vitte őt a kato­likus költő mai küldetésének konkrét megfogalmazásában. E vonatkozásban is hadd idézzük saját szavait: „ha a szívnek száz kapuja volna, nyissátok ki mind a százat, hadd zúduljon be az öröm. Úgy érzem, nem hangsúlyozzuk elégszer az örömöt... A- hogyan csak annak a nemzetnek van jövője, amely a múltra is tud tekinteni, ugyanúgy az a költészet maradandó, amely nemcsak a Misereret, hanem az öröm énekét is tudja. A katolikus költészet sohasem feledheti el Assisi Szent Ferenc Naphimnu­100

Next

/
Oldalképek
Tartalom