Szolgálat 59. (1983)
Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A keresztény vasárnap
előzőleg felelt nekünk, nem pedig ott, ahol mi szeretnénk, hogy legyen. Az Eukarisztia ünneplése azt jelenti, hogy bekapcsolódunk Isten már megadott válaszába, és abban magunk is válasszá válunk. Nem valami jámbor érzelem számít, amelyik a vallást a nem kötelező magánszférába szorítja, hanem az Isten hívását elfogadó engedelmesség. Nem személyes érzelmeinket akarja az Úr, hanem közösséggé akar összegyűjteni, és a hitből az Egyház új közösségét felépíteni. Az istentiszteletbe beletartozik a test és a közösség is, minden terhével és kellemeilenségével együtt. Ezért téves a kérdés: mi hasznom van ebből? Az istentiszteleten nem lehetünk egyszerűen passzív befogadók, akik elédelegnek szép érzelmeiken, és az eredményt végül a lelki kielégülésen mérik, ezzel becsülve föl az istentisztelet értékét. Nem azon van a hangsúly, hogy „az“ mit hoz nekünk, hanem hogy mi hozzuk oda magunkat, engedelmesen a hit és az Egyház iránt. Ez nem válik rögtön mérhető pszichikai haszon alakjában foghatóvá; kezdetben inkább fáradságos lehet. De aki mindig újból elfogadja az istentisztelet kihívását, aki a közös ima terhét a hit ősrégi imáival magára veszi, aki hittel és imádkozva behatol ennek az imaáramnak mélyébe, az megtapasztalja, hogyan emelkedik ki lassanként önmagából. Gondolkodása és egész élete elmélyül, tisztává és szabaddá válik. Immár egyáltalán nem saját kis énünkről van szó. Aki vasárnapról vasárnapra részt vesz az Egyház euka- risztikus áldozatában, az az Egyház időt és teret átfogó imájának nagy távlataiba kapcsolódik, és ezzel magának Jézus Krisztusnak tágasságába, aki az Euka- risztiában beteljesíti ígéretét: „Ha majd fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok“ (Jn 12,32). Ezért nem megengedett az Eukarisztia ünneplését tetszés szerinti kísérletezés tárgyává tenni, amelyikben magasztosságát a magunk mértékére zsugorítjuk. Nem az Eukarisztiát kell magunkhoz méretezni, hanem engednünk kell, hogy mi formálódjunk az ő mértékére, Jézus Krisztus mértékére. Ezzel megint megválaszoltunk néhány további kérdést ebben az összefüggésben. Az Egyháznak nincs jogában a vasárnapi szentmisét más istentisztelettel helyettesíteni. Ez csak végső szükség esetén történhetik. Hogy ilyen szükség mikor adódik, azt az egyes esetekben gondosan mérlegelni kell. Ennek egyik kritériuma, hogy a pap régi egyházi előírás szerint háromnál többször nem misézhet naponta. A másik: milyen hosszú út megtételét várhatjuk el a hívektől a templomig, ahol szentmisét mutatnak be. Az egyházközségnek és az egyes keresztényeknek plébánosukkal együtt gondosan meg kell vizsgál- niok e tekintetben magukat. A jelenlegi helyzet — hogy ti. nem minden templomban tudnak minden vasárnap misézni — legyen ösztönző a kölcsönös lelki vendéglátás kialakulására: Egyetlen egyházközségnek sem szabad bezárkóznia és nem járni máshová, csak a saját templomába. A katolikus magatartás az, ha éppen vasárnap egymás felé tartunk, átlépjük a közösségek szilárdan rögzített határait, befogadjuk és elfogadjuk egymást. Ez a barátsággá alakuló és nagyobb közösségre vezető vendégszeretet az Eukarisztia lényegéhez tartozik. Ilyen értelemben a mostani szükséghelyzet esély is lehetne a szó legmélyebb 30
