Szolgálat 58. (1983)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A magyar népi vallásosság
Éppen ezért kétszeresen értékes számunkra a népi vallásosság nyelve, amely a hit alapmagatartását a természettel szakadatlan kapcsolatban élő, történelmi folytonosságból fakadó, intellektuális elvontságtól mentes, a nagy emberi alapélmények által ihletett gondolatformák révén fejezi ki, kelti föl. II Sokrétű csodáló rokonszenvünk mégsem visz arra, hogy a népi vallásosság termékeit lelki életünk és igehirdetésünk alapvető, vagy éppen kizárólagos irányítójának, táplálékának tekintsük. Csak egy van, akire föltétlenül építünk, az értünk meghalt és föltámadt Krisztus Urunk. Minden mást annyiban fogadunk el, amennyiben segít bennünket arra, hogy a velünk élő Krisztust magunkra öltsük. Ahogy Szent Pál sürgette, mindent megvizsgálunk, a jót megtartjuk, a meg nem felelőtől óvakodunk (1Tesz 5,21 k). 1. A leggyakoribb vád az archaikus imaszövegek ellen az, hogy „dogmatikus abszurdumokat“ tartalmaznak. Például azt ígérik, hogy aki egy imádságot elmond, hét halálos bűnét megbocsátja az Isten. Mintha egy bűnt meg lehetne bocsátani a többi nélkül, és nem az egész személy igazulna meg! Mintha a megigazulás emberi szolgáltatások, jó tettek bére volna, nem az Isten ingyen kegyelme, az egyház szolgálatának gyümölcse! Pogány gondolkozás ez! Bizony, pogány magatartás volna, ha teológiai szövegben találkoznánk vele. De ezek az énekek, imádságok nem szakteológiai szövegek, hanem költői stílus virágai. Ugyan mit mondanánk arról a természettudósról, aki virágénekeinket rosszallná, mert tudományos abszurdumokat mondanak ki, azt állítván, hogy az a leány nem ember, hanem galamb, rozmaring, vagy csillag! Nemrég hallottam, hogy egy asszony azt mondotta a fiának: „Szivecském, de nagy malac vagy!“ Azt gondolja az az asszony, hogy vérkeringését az az immár végleg elvált kis szervezet mozgatja, szabályozza? Nem vette észre, hogy nem hasadt- körmű az a gyerek, sörtéje sincs? Azt hiszi, hogy ugyanaz az élőlény szívnek túl kicsi, disznónak túl nagy? Megintenénk, hogy mondja úgy: „Fiam, összetartozás-érzésem ellenére rosszallóm, hogy nem érzed szükségét annak, hogy tisztán tartsd magad“? A mindennapi beszéd érzelmileg aláfestett közléseiben hemzsegnek a metaforák, a hiperbolák. Betű szerinti értelemben abszurdumok, de mindenki tudja, hogy nem szoros értelemben, hanem átvitt értelemben kell őket érteni. Ez a vallásos nyelv törvénye is. Nem tudom, éneklik-e még templomainkban Szűz Máriáról, hogy „minden reményünk csak te vagy“; ha éneklik, semmi esetre se gondolják, hogy a kétszeres, pozitív és negatív totalizálás (minden, csak) azt jelentené, hogy elég Mária segítsége, ha ő velünk van, nincs szükségünk üdvösségünkhöz sem a Szentháromságra, sem Krisztus Urunk emberségére, sem másra... így elfogadhatjuk, hogy „Az Isten is azt mondja, aki ezt az imádságot elimádkozza, megüdvözítem.“ Ha a körorvos azt mondja, egy beteg hozzátartozóinak: „ha föl tudjuk vétetni abba a kórházba, meggyógyul“, nem azt ígéri, hogy a beteg szakklinikára való beszállításának pillanatában felpattan a hordágyról és rugalmas léptekkel hazamegy, hanem hogy az ott vár8
