Szolgálat 58. (1983)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A magyar népi vallásosság
ható gyógykezelés hatására a szervezet valószínűleg legyőzi a betegséget. Nem látom be, miért ne remélhetnénk, hogy aki hivő szívvel rendszeresen elmond egy ilyen szép imát, elnyeri a kegyelmet, hogy a vétektől elfordulva, a megtérés Isten adta segítségeit fölhasználva, Isten irgalmában részesül. De mégis... A szimbolikus nyelv használata akkor igazolt, ha a beszéd összefüggése révén mindenki megérti, mit akar kifejezni a szöveg. Akárhogy szeretjük is a virágénekeket, ha egy közlekedési balesetre vonatkozó rendőrségi jelentésben olvasnánk, hogy a teherautó egy rozmaringot, galambot vagy csillagot gázolt el, megcsóválnánk a fejünket. Megérteti a vallásos beszéd mai összefüggése, hogyan kell értelmeznünk a hiperbolákat és a metaforákat? Beszélhetünk olyan elfogulatlanul, ahogy a középkori ember tette? A reformáció óta a katolikus hagyomány a vádlottak padján ül, és nemcsak nem tagadhatja, de még csak nem is hallgathatja el, hogy Isten kegyelme az oka, a hit az alapja és a gyökere, az erkölcsi megtérés a feltétele bűneink bocsánatának. A felvilágosodás kora óta nem elégít ki, ha csak a szív logikájával fejtjük ki meggyőződéseinket, igényünk van arra, hogy az értelem gondolatformáival i s számot tudjunk adni magunknak (és másoknak is) arról, hogy miben áll, min alapszik a reménység, ami bennünk él (vö. 1Pét 3,15). Egy anyagelvű társadalomban élő hívőnek úgy kell beszélnie, hogy egyszerre kitűnjék: világnézete nem a kacsalábon forgó várak és a terülj, terülj asztalkák létsíkjára tartozik. Ez az ellenvetés nem igazolja a régi lelkipásztor eljárását, aki tűzbe vettette az archaikus vallásos szövegeket. De arra kötelez bennünket, hogy a szépséges költői szövegeket meg is magyarázzuk, üzenetüket a szabatos fogalmak nyelvén i s ki tudjuk fejezni, tehát úgy bánjunk velük, mint irodalmunk régi remekműveivel, amelyeket jegyzetes kiadásban adunk az olvasó kezébe. Ahogy az amerikás magyarok otthon az anyanyelvükön, idegenek között angolul beszélnek, a mai hivő embernek is kétnyelvűnek kell lennie: hitét mind a Szentírás, a liturgia, a középkori hagyomány és a népi költészet költői nyelvén, mind a környezete és a technikus életstílus által igényelt szabatos, „józan“ nyelven ki kell fejeznie. 2. Még jobban megakadunk, ha azt keressük, hogyan jelenik meg az üdvtörténet a népi vallásosság termékeiben. A kinyilatkoztatás a világot mint az idő folyamán fejlődő valóságot mutatja be. Nem hiába az elbeszélés a Szentírás legelterjedtebb műfaja. Izrael mesterei elmondják, hogyan vezette Isten az ő népét a teremtéstől fogva, a pátriárkák, a bírák, a királyok, a babilóniai számkivetés és a hazatérés korszakán keresztül az ígéretek beteljesedése felé. A születő egyház folytatja a történetet, és ismét csak elmondja Krisztus Urunk születésének, tetteinek, tanításának, kínszenvedésének, halálának és föltámadásának históriáját. Ezt folytatja az apostolok cselekedeteinek története; de az ő szavuk is az előző elbeszélés legfontosabb állomásaira vonatkozó tanúságtétel, és Krisztus mindig jelen levő adományát úgy mutatják be, mint bennünk működő erőt, amelynek hatása alatt „már nincs“ jelen az ősi nyomorúság, bár „még nem“ valósult meg az üdvösség eljövendő 9
