Szolgálat 58. (1983)

Eszmék és események - Magyar nővérek a nagyvilágban

et anima una in Corde Jesu“ (egy szív és egy lélek Jézus Szívében). Sohasem vagyunk egyedül, mert nővértársaink imáikkal, érdeklődésükkel, szeretetükkel és jótanácsaikkal velünk vannak. Együtt is szoktunk imádkozni, ilyenkor mindenki előhozhatja Istennel való tapasztalatait vagy nehézségeit. Múlt év nyarán Rómában rendi gyűlésünk volt, ahol a Zsinat szellemében módosítottak egyes szabályokat, (gy pl. a nagy közösségek kisebb csoportokra oszolnak, ami a személyes kapcsolatokat is előmozdítja. Nagyobb a szabadság az ima idejét és formáját illetőleg, így nő a személyes felelősség is. A fogadalmakat is inkább pozitív szellemben értjük most: az engedelmességet mint Isten akaratának közös keresését, a szegénységet mint segítőt, hogy szabadabban szolgálhassunk, a tisztaságot, hogy szívünk jobban kitárulhasson mindenki iránt. A nevelés mellett sokan foglalkoznak most szociális munkával is. Új lehetőségek még: bekapcsolódás a plébánia lelkipásztori munkájába, felnőttek továbbképzése stb. A klauzúrát a zsinat nálunk megszüntette, így barátaink számára nyitva áll közösségi szobánk és ebédlőnk. Magunk között is másképpen élünk, mint régebben. A szeretet a fő, nem a struktúrák betartása. Ezért nem a csendhallgatás az első, hanem a jó szó; nem a tartózkodó magatartás, hanem az emberi közelség: nem a .tökéletesség“ megkívánása másoktól, hanem a bocsánat. Egyszerű életstílus, másokkal megosztva mindenünket.

Olaszország: Ebben a házban idős nővérek vannak; van, aki 43 évet töltött Kínában, vagy Afrikában 48 évet, mások jó néhány évet Indiában és még másutt, mert a mi társulatunk kifejezetten missziós társulat. De azért nem élünk tétlenül, ki mit tud, csinál a házban, de főleg imádkozunk. Mindennap van szentségimádásunk, a kitett Oltáriszentség elé visszük a világot, az Egyház szándékait, mindazokat, akikért kötelesek vagyunk imádkozni, vagy imáinkat kérik. Ide viszem a „Szolgálat” íróit, hogy az Úr Jézus áldja meg apostoli munkájukat. — Hivatásomat a jó Isten után a jó jezsuita atyáknak köszönöm. Mint hatvani lakos, 1922-ben missziós napjukon vettem részt. Külön elmélkedés volt a leányoknak. Akkor határoztam el, hogy apáca leszek. 1923. dec. 1-én beléptem a Salvator nővérek rendjébe. De nemcsak én, még nyolcán. Hála a jó Istennek külön a hivatás kegyelméért! 9 hónap jelöltség, 1 év noviciátus, utána fogadalom. Konyhára kerültem, a főzés, sütés minden formáját megtanultam, így dolgoztam a jó piaristáknál Pesten 16 évig, a premontreieknél Gödöllőn 2 évig, a cisztercieknél Szentgotthárdon 2 évig és Pesten, a szeretetházban, ahol tanulólányok voltak, másfél évig. Rómába 1948-ban jöttünk 15-en, Első évben honvágyam volt, de a sok munka lefoglalt. Itt nemzetközi kórházunk van. 35. éve vagyunk itt, de már csak hatan maradtunk: egy tanárnő, négy ápolónóvér és én. 78 évemet töltöm, készülve az igazi hazába. Fontos még jól felhasználni a lelki élet értékét. Ennyit az én egyszerű életemről.

Magyaro.: Nov. 17-én egy 55 éves angolkisasszonyt temettünk Egerben. Valahányszor néhány napra odautaztam, az ő vendége voltam. Csodálatos józansággal gondolkodott. Szerettem bölcs humorát, hitét, lelkesedését, Istenbe vetett bizalmát. Többször is megállapítottuk, hogy vakmerőség mindent a Gondviselésre bízni, mert amit nekem kell megcsinálni, azt nem a Jóisten fogja helyettem elvégezni. Másolni lehetett az életét, olyan következetes hűséggel haladt előre. Amikor megtudta, hogy nagybeteg lett, azt írta nekem: „Tudod, most az a dolgom, hogy szenvedjek. Ehhez még nagyon keveset értek, de igyekszem megtanulni, hogy jól csináljam.“ Azt is megírta, hogy amikor megtudta, hogy nehéz hetek és hónapok előtt áll, „fejreállt bennem minden!”

— s ez emberileg érthető is. De aztán folytatta: „Most már nyugodt vagyok, mert tudom, tisztán látom, hogy mit tehetek még én is a teljességért.”

— Igen nagy jégverés után érkeztem haza nyári szabadságra. Édesapámék kertjében nyomasztó volt a kép. Egyetlen levél sem maradt a fákon, minden veteményböl csak a csonk meredt föl. Életemben ekkor láttam először ilyen kertet* Nagyon elszomorodtam, mert tudtam, hogy ez igen nagy anyagi veszteség szüleimnek, és még öt iskolás testvérem volt otthon. Lehangoltan kérdeztem: édesapám, mi lesz most? Hogyan vészelik át ezt az évet? — Ó, ha én ki tudnám szavaimmal fejezni azt, ami szüleim te80