Szolgálat 58. (1983)

Eszmék és események - Magyar nővérek a nagyvilágban

et anima una in Corde Jesu“ (egy szív és egy lélek Jézus Szívében). Sohasem va­gyunk egyedül, mert nővértársaink imáikkal, érdeklődésükkel, szeretetükkel és jóta­nácsaikkal velünk vannak. Együtt is szoktunk imádkozni, ilyenkor mindenki előhoz­hatja Istennel való tapasztalatait vagy nehézségeit. Múlt év nyarán Rómában rendi gyűlésünk volt, ahol a Zsinat szellemében módosítottak egyes szabályokat, (gy pl. a nagy közösségek kisebb csoportokra oszolnak, ami a személyes kapcsolatokat is elő­mozdítja. Nagyobb a szabadság az ima idejét és formáját illetőleg, így nő a személyes felelősség is. A fogadalmakat is inkább pozitív szellemben értjük most: az engedel­mességet mint Isten akaratának közös keresését, a szegénységet mint segítőt, hogy szabadabban szolgálhassunk, a tisztaságot, hogy szívünk jobban kitárulhasson minden­ki iránt. A nevelés mellett sokan foglalkoznak most szociális munkával is. Új lehető­ségek még: bekapcsolódás a plébánia lelkipásztori munkájába, felnőttek továbbkép­zése stb. A klauzúrát a zsinat nálunk megszüntette, így barátaink számára nyitva áll közösségi szobánk és ebédlőnk. Magunk között is másképpen élünk, mint régebben. A szeretet a fő, nem a struktúrák betartása. Ezért nem a csendhallgatás az első, ha­nem a jó szó; nem a tartózkodó magatartás, hanem az emberi közelség: nem a .tö­kéletesség“ megkívánása másoktól, hanem a bocsánat. Egyszerű életstílus, másokkal megosztva mindenünket. Olaszország: Ebben a házban idős nővérek vannak; van, aki 43 évet töltött Kínában, vagy Afrikában 48 évet, mások jó néhány évet Indiában és még másutt, mert a mi társulatunk kifejezetten missziós társulat. De azért nem élünk tétlenül, ki mit tud, csinál a házban, de főleg imádkozunk. Mindennap van szentségimádásunk, a kitett Oltáriszentség elé visszük a világot, az Egyház szándékait, mindazokat, akikért köte­lesek vagyunk imádkozni, vagy imáinkat kérik. Ide viszem a „Szolgálat” íróit, hogy az Úr Jézus áldja meg apostoli munkájukat. — Hivatásomat a jó Isten után a jó je­zsuita atyáknak köszönöm. Mint hatvani lakos, 1922-ben missziós napjukon vettem részt. Külön elmélkedés volt a leányoknak. Akkor határoztam el, hogy apáca leszek. 1923. dec. 1-én beléptem a Salvator nővérek rendjébe. De nemcsak én, még nyolcán. Hála a jó Istennek külön a hivatás kegyelméért! 9 hónap jelöltség, 1 év noviciátus, utána fogadalom. Konyhára kerültem, a főzés, sütés minden formáját megtanultam, így dolgoztam a jó piaristáknál Pesten 16 évig, a premontreieknél Gödöllőn 2 évig, a cisztercieknél Szentgotthárdon 2 évig és Pesten, a szeretetházban, ahol tanuló­lányok voltak, másfél évig. Rómába 1948-ban jöttünk 15-en, Első évben honvágyam volt, de a sok munka lefoglalt. Itt nemzetközi kórházunk van. 35. éve vagyunk itt, de már csak hatan maradtunk: egy tanárnő, négy ápolónóvér és én. 78 évemet töltöm, készülve az igazi hazába. Fontos még jól felhasználni a lelki élet értékét. Ennyit az én egyszerű életemről. Magyaro.: Nov. 17-én egy 55 éves angolkisasszonyt temettünk Egerben. Valahányszor néhány napra odautaztam, az ő vendége voltam. Csodálatos józansággal gondolkodott. Szerettem bölcs humorát, hitét, lelkesedését, Istenbe vetett bizalmát. Többször is megállapítottuk, hogy vakmerőség mindent a Gondviselésre bízni, mert amit nekem kell megcsinálni, azt nem a Jóisten fogja helyettem elvégezni. Másolni lehetett az életét, olyan következetes hűséggel haladt előre. Amikor megtudta, hogy nagybeteg lett, azt írta nekem: „Tudod, most az a dolgom, hogy szenvedjek. Ehhez még nagyon keveset értek, de igyekszem megtanulni, hogy jól csináljam.“ Azt is megírta, hogy amikor megtudta, hogy nehéz hetek és hónapok előtt áll, „fejreállt bennem minden!” — s ez emberileg érthető is. De aztán folytatta: „Most már nyugodt vagyok, mert tu­dom, tisztán látom, hogy mit tehetek még én is a teljességért.” — Igen nagy jégverés után érkeztem haza nyári szabadságra. Édesapámék kertjében nyomasztó volt a kép. Egyetlen levél sem maradt a fákon, minden veteményböl csak a csonk meredt föl. Életemben ekkor láttam először ilyen kertet* Nagyon elszomorod­tam, mert tudtam, hogy ez igen nagy anyagi veszteség szüleimnek, és még öt iskolás testvérem volt otthon. Lehangoltan kérdeztem: édesapám, mi lesz most? Hogyan vé­szelik át ezt az évet? — Ó, ha én ki tudnám szavaimmal fejezni azt, ami szüleim te­80

Next

/
Oldalképek
Tartalom