Szolgálat 58. (1983)
Tanulmányok - Erdélyi Zsuzsanna: Hagyománymentő szolgálat
az olvasókat, küldjenek Mária-énekeket, ún. fájdalmas éneket, Mária-siralmat, Mária-altatókat s bármi más Mária életéről szólót, sót egyéb vallásos tárgyú éneket, mely ünnephez, szokáshoz, szent alkalomhoz — karácsony, újév, vízkereszt, nagyhét, húsvét, pünkösd, búcsújárás — fűződik. Érdekel minden olyan történet, ún. „história“, amely a vallás világába visz, személyeiről, pl. szentekről szól, akár versben, akár prózában. Kiegészítésül jelzem: nemcsak ezeket a szellemi emlékeket gyűjtjük, hanem a magyar vallásos élet egykori tárgyi emlékeit is. Az esztergomi bazilikában születőben van a népi vallásosság múzeuma, amely megfelelő helyet és környezetet kíván adni minden tárgynak, emléknek, amely elődeink vallásos érzéseihez, gyakorlatához kötődik. Mindent köszönettel fogadunk, egyformán örülünk régi imádságnak, éneknek, régi ima- és énekeskönyvnek, írott énekeskönyvnek- füzetnek, szobornak, öreg fakeresztnek... Erdélyi Zsuzsanna, H-1056 Budapest, Váci utca 79." * Két héttel ezelőtt papi vendégem volt. Az archaikus népi imádságokról beszélgetvén, meglepődve tapasztaltam, hogy bár költői szépségeiket elismerte, papi agya „nem veszi be“ a szövegek gyakran emlegetett teológiai, liturgiái abszurditásait. Ez utóbbiak kétségtelenül bőven találhatók bennük. Érdekes módon fönnmaradásukat jórészt éppen ezeknek köszönhetjük, pl. a teológiailag valóban abszurd záradékoknak. Nélkülük aligha hallhatnánk ma, a XX. század végén, a középkor rég elcsendesültnek hitt é I ő hangját-szavát. E kérdésről — éppen mert maguknak az egyháziaknak okozott gondot, sót kizárólag csak nekik okozott gondot - öregeimnek soha — szóltam a Vigilia 1979 novemberi számában „...aki ezt az imádságot...“ címmel. Mondanivalóm hazai irodalomtörténeti, vallás- és néplélektani összefüggéseiben taglaltam. Ugyanezt tette nálam sokkal hivatottabban Alszeghy Zoltán professzor 1980. júl. 11-én Esztergomban tartott továbbképző előadásán, amikor is anyagunk történeti és teológiai aspektusait érintette, megnyugtatóan helyére téve az egész záradék-kérdést. (Ugyanezt folytatja jelen számunkban! Szerk.) Az imádságok — és itt a másik félreértésre alkalmat adó ok — csak jelen funkciójukban imádságok a — nép körében. A néphagyomány avatta őket azzá szent témájuk folytán. E szövegek a szenvedéstörténetet idéző epikumok, amelyek a késő középkor szakrális költészetének nyomait őrzik. Az őket létrehozó szellemiség elmúlásával kikoptak eredeti funkciójukból. A népi érzékenység vonta magához őket, és éltette devóciós gyakorlatában mindaddig, amíg alkotóelemeikre szét nem estek, s laikus imaként kisközösségi — családi — keretbe nem kényszerültek. Itt lappangtak, sőt bújtak a hivatalos egyház árgus szeme elöl, míg végül a már ismertetett módon felszínre kerültek, s „új“ archaikus műfajként váltak nemzeti értékké. Akárhogy is nézzük, e hagyomány először költészet, ékes-képes-szépséges költészet, és csak azután imádság, a népi funkciót jelző szó félrevezető értelmében. És mégis imádság, (mádság a legteljesebb mértékben, ha a szövegekhez tapadó lelkiséget, a vallásos élmény hőfokát 19
