Szolgálat 57. (1983)
Halottaink - P. Héder László Mária Sándor O. S. M. (H. M. Körbei) - P. Németh János SJ (Confrater)
ték volna ugyanazt. A templomba rohant, és imádkozott. Azokban a napokban reggel, délben, este ott térdelt az oltárnál. A plébános egyszer hallotta véletlenül: „Istenem, ugye te tudod, hogy nem akartam? Nem tudtam, hogy húgocskám ott alszik. Ugye meggyógyítod? Ugye nem veszti el a szemevilágát?" Mikor végre lekerült a kötés a kis sebesültről, és kiderült, hogy lát, János fölujjongott, és szaladt a templomba megköszönni. Azonos nevű nagybátyja, mint fiatal pap, Fejér megyében, Sukorón működött, és János, aki Székesfehérvárott járt gimnáziumba, a vakációban sokat megfordult nála. Egy nap Velencére ment a pap-bácsi temetni, és János egyedül maradt házőrzőnek. Ekkor idegen pap közeledett a plébánia felé. Ö illően fogadta, és kívánsága szerint először a templomba vezette. A látogató azután kérte, mutassa meg az irodát is. „önnek szívesen, de idegent nem szabad beengednem." — „Hátha én is csak álruhás csavargó vagyok, fiam! Mért bízol bennem?" — „Mert aki így imádkozik, mint ön, és ilyen jóságot áraszt a tekintete, attól nem kell félnem!" A vendég aztán leült az irodában, és az anyakönyveket kérte. János odaadta. De mikor tekintette a vendég mögött a falon függő képre esett, fölismerte: Prohászka Ottokár megyéspüspök ül előtte. A püspök kérdésére aztán elmondotta, hogy ha leérettségizik, pap és szerzetes szeretne lenni. 1930. aug. 14-én kopogtatott a zugligeti Manrézában, a Jézustársaság noviciátusá- ban. A kiképzés 11 éve alatt csöndben formálódott. Hogy-hogy nem, magunk között az „Istenes János" nevet adtuk neki, és ez rá is ragadt. Emögött azonban őszinte megbecsülés volt, mert valódi jámborságot éreztünk ki belőle. 1941. jún. 22-én szentelték pappá Szegeden. Harmadik probációs éve után Hódmezővásárhelyre került káplánnak a Szent István plébániára. Itt bontakozott ki mint igazi lelkipásztor. Sok vásárhelyi fiú köszönhette neki hivatását. Onnan elkerülve egy évig, 1952 decemberéig Szegeden egy magánkertészetben dolgozott, majd 1954 októberéig Pannonhalmán kertészkedett a Szociális Otthonban. Innen került Püspökszentlászlóra, ahol csaknem 28 éven át olyan harmonikusan tudta egyesíteni a kertészséget és lelkipásztorságot, de az idegenvezetői szerepet is. A csendes névtelenséget töltötte meg naponkinti hűséggel, jócselekedetekkel. Az arborétum bokrainak, fáinak csodálatos élete, szépsége mögött a jó Istent látta, és másoknak is meg tudta mutatni. Egy vendége írja róla: „Sohasem felejtem el, ahogy beszélt a fákról, ahogyan lehajolt egy-egy levélért, hogy megmutassa a fonákját: .Nézzék, kedveseim, milyen szép az erezete, milyen szép a formája, milyen gazdag ötletű formatervező a jó Isten!1 Úgy járt ott az arborétumban, mintha a kitett Oltáriszentség előtt járna, csendesen, fegyelmezetten, összeszedetten, Isten színe előtt. A katonai szolgálatra behívott kispapoknak úgy küldte karácsonyra, húsvétra a csomagokat, mintha édesapjuk lett volna. Jöttek is hozzá, és csak ők maguk tudnák elmondani, hogy lelkileg mit kaptak tőle. Első gondja azonban a rábízott idős nővérek voltak. Naponta meglátogatta a betegszobák lakóit. Volt eset, hogy agyérelmeszesedéses nővér éjjel is hívatta. És ö ment, lecsillapította a nyugtalankodót. Főleg a haldoklókkal volt nagylelkű. Ott virrasztóit mellettük, amíg csak tehette. Beszédeire nagy gonddal készült. Főleg az életben adódó apró kis eseményekhez volt szeme. Az újságból kivágta és eltette, de föl is használta, ami megragadta. Sajátos udvariasság és finomság jellemezte. Mindig megtalálta a kellő határt, hogy se túl bizalmas ne legyen, se pedig tartózkodó. Minden kis szolgálatot, szívességet külön megköszönt. Leveleiben is nagy tisztelettel írt. Még a megszokott mondatokból is kiérződött, hogy nála ez nem formaság. Szerették őt a cigányok, akiket igen megbecsült és segített. Egy alkalommal egy öt év körüli kis cigány fiúcska inni kért tőle. Erre ő egy szép poharat tett tálcára, bele málnaszörpöt, úgy nyújtotta oda. A kisfiú megjegyezte: „Bácsi, maga nagyon jó ember!" — „Miből gondolod, kisfiam?" — „Mert én sohasem ittam még pohárból, csak csuporból.“ Rokonainak nagy figyelmet szentelt. Hosszú, értekezésnek is beillő leveleket írt nekik hitbeli kérdésekről. Vendégszeretete is felejthetetlen lesz sokaknak. Mindig tartott szörpöket, édességet, almát, hogy kínálhasson. 101
