Szolgálat 56. (1982)
Könyvszemle - Előd István (szerk.): Deum docuit (Alszeghy Z.) - Levárdy Ferenc: Magyar templomok művészete (Prokop P.)
KÖNYVSZEMLE Előd István (szerk.): Oeum docuit. Schütz Antal, a hittudós. Budapest, Szent István Társulat, 1982, 278 o. Schütz Antalt életében „Magyarország vezető katolikus elméjének“ mondották, és most, egy félszázad távlatában, megállapíthatjuk, hogy valóban azok közé tartozik, akik rányomták egyéniségük bélyegét a század első felének katolicizmusára, és akit éppen azért ismernünk kell, ha fel akarjuk mérni a magyar egyház sajátosságait és lehetőségeit. így örömmel köszöntjük ezt a gyűjteményes munkát, amely születésének századik és halálának harmincadik évfordulóján több szempontból új megvilágításban mutatja be egyéniségét. A kötet első fele hét ismertetést közöl Schütz Antalról. Lékai bíboros összefoglaló méltatásában személyes emlékek is megcsendülnek — és melyik hatvan éven felüli magyar teológusnak ne volna személyes emléke Schützről? Sík Sándor a költő együttlátásával tárja elénk egy mélyen érzett költeményben Schütz alakját, amelyet a következő öt tanulmány analitikusan dolgoz fel, szerencsésen egyesítve a ténymegállapításokat az értékelő bírálattal: Koncz Lajos mint dogmatikust, Sóczó Ferenc mint bölcselőt, Belon Gellért mint tanárt, Tuba Iván mint a történelemteológia művelőjét vizsgálja a mestert; Előd István kitünően tagolt, a megértést segítő megjegyzésekkel tűzdelt bibliográfiát közöl. A kötet második része 15 jellemzó, immár nehezen hozzáférhető szemelvényt közöl munkáiból. Az emlékkönyv meggyőzően mutatja, milyen sokat dolgozott Schütz, milyen széles volt a látóköre, milyen elmélyedő a gondolkozása, és milyen sok pontban sejtette meg és sejttette meg a II. Vatikáni Zsinathoz fűződő teológiai fejlődés jövendő irányát. A megemlékező sorok ismételten fölvetik a kérdést, miért nem sikerült ennek a kitűnő tanárnak a tudományos munkában kellő számú és hozzá méltó követőt nevelni. A magyarázatot egyrészt abban látjuk, hogy Schütz rendkívüli akaratereje másokat is olyan követelmények elé állított, aminőknek csak igen kevés ember tud megfelelni. A másik ok talán abban rejlik, hogy Schütz magányos egyéniség volt, és egy szellemi áramlat rendesen nem egy személy magvetéséből, hanem egy baráti körből fejlődik. A külföldről hazagondoló magyar teológus csak azt tudja Schütz Antal tisztelőinek kívánni, hogy az új viszonyok között, amelyek annyi gátat elsöpörtek, tudják megteremteni ezt a baráti, emberi, személyes együttműködést, ami pótolhatatlan klímája a tudományos életnek. Alszeghy Zoltán Levárdy Ferenc: Magyar templomok művészete. Szent István Társulat, Budapest 1982, 301 o., 79 fényképtábla. „A réginek másolása csak művészi tehetség hiánya ... A művészet sorsa nemcsak a művészen fordul meg, hanem a közönségen is“ (Somogyi Antal). Végzetesen áll ez a templomépítésre. Történelmi nevelésünk az évszámok, háborúk és békék s az ezeket véghezvivő királyok és katonák fölsorolásából állott. Volt ugyan a korok között művelődéstörténeti részleg is, de ezt esetleg csak a tanár vezetésével átlapoztuk. Ez a pompás könyv ezt a didaktikai hiányt is kívánja kitölteni. Mendele Ferenc előszavában hangoztatja, hogy historikus és esztétikai szempontok mellett eligazítást ad a mű egyháztörténeti, művelődéstörténeti, liturgikus vonatkozásban is. Láttatni engedi, hogy a műtárgyakká vált használati tárgyakat egy a korukkal adekvát etikai, esztétikai gyakorlat hívta életre. 87
