Szolgálat 56. (1982)
Az egyház szava - Az önmagunk iránti szelídségről (Szaíézi Szent Ferenc)
mivel ha szenvedélyesen ítélkezik, a vétkeket nem igazi jellegük, hanem saját felhevült állapota szerint bünteti. így mi is sokkal jobban büntetjük magunkat csendes és tartós bánattal, mint indulatos és keserű szemrehányásokkal, mert ezek nem vétkeink súlya, hanem indulataink szerint ítélnek. Aki például szereti a tisztaság erényét, a legkisebb vétek vagy fogyatkozás miatt, amit ez ellen elkövet, szörnyű bosszúságra fakad: de ha megrágalmaz valakit, azon csak nevet. Egy másik ellenben, aki a megszólást utálja, egyetlen sértő szó miatt, ami a száján kicsúszott, fölötte szomorkodik, míg a tisztaság ellen elkövetett nagy kihágást semmibe sem veszi. így van ez sok másban is, aminek egyetlen oka az, hogy lelkiismeretünket nem a józan ész, hanem saját indulataink szerint ítéljük meg. Hidd meg nekem, Filótea: amint a rossz gyermek megjavítására sokkal fo- ganatosabb az apának szelíd és szeretetteljes feddése, mint a harag és heveskedés, úgy a mi szívünk is sokkal mélyebb és hathatósabb bánattal telik el, ha hibát követett el és mi csendesen és nyugodtan utasítjuk rendre, mint ha keserű és heves szemrehányásokkal illetnénk. Inkább részvétet, mint szenvedélyt mutassunk iránta, és buzdítsuk a javulásra. Én bizony, ha például feltettem volna magamban, hogy nem leszek hiú, és mégis e bűnbe esném, nem így dorgálnám szívemet: Te nyomorult és utálatos szív, hogy merted magadat annyi jó föltétel után ismét hiúságra ragadtatni? Halj meg szégyenletedben, ne emeld többé szemedet az égre, te gonosz, vakmerő, Istenedhez hűtlen szív stb. Hanem inkább higgadtan és szánakozva így szólnék hozzá: „Lám, szegény szívem, hát megint beleestünk a gödörbe, amiről annyiszor fogadkoztunk, hogy elkerüljük? Gyere, álljunk fel, és hagyjuk el egyszer s mindenkorra. Kérjük Isten irgalmát, és reméljük, hogy megsegít, hogy jövőre állhatatossabbak leszünk. Térjünk vissza az alázatosság útjára. Legyünk bátrak és óvatosak. Isten segít, és mi állhatatosak maradunk.“ Ilyen szelíd dorgálás után erősen megfogadnám, hogy ezt a hibát nem követem el többé, és e végre alkalmaznám a megfelelő kegyelemeszközöket, mindenekelőtt pedig követném lelkiatyám tanácsát. Ha pedig valaki azt találná, hogy szelíd intelem az ő szívére nem hat, alkalmazhat erősebb dorgálást és keményebb szemrehányást, hogy jobban megszégyenítse; de még a kemény dorgálást is szelíd intelemmel fejezze be, hogy a mély keserűséget Istenbe vetett édes és szent bizalommá változtassa. Vegye példaként a nagy bűnbánót, aki bánattól megtört lelkét így bátorítja: „Miért vagy, lelkem, szomorú? Miért háborgatsz engemet? Bízzál az Úrban: áldani fogom még az én orcámnak megszabadítóját, az én Istenemet.“ (42. zs.) Ilyen szelíden és csendesen segítsd fel szívedet, kedves Filótea, ha elesett. Nyomorúságod tudatában alázd meg magadat mélyen Isten előtt, és cseppet se csodálkozzál elesteden. Mert hát mi csodálni való van azon, hogy az erőtlenség erőtlen, a gyarlóság gyarló, a nyomorúság nyomorult! Utáld azonban teljes erődből a bűnt, amivel Istent megbántottad, és az ő irgalmasságába vetett bizalommal telve, térj vissza bátran az erény elhagyott ösvényére. Szalézi Szent Ferenc (1576—1622): Filótea. 67
