Szolgálat 56. (1982)
Halottaink - Raffel Jenő (Galambos I.) - Lovas Antal Ambró OCist. (-s -n)
RAFFEL JENŐ (1903—1981) A ma Alsóőrhöz (Unterwart, Burgenland) tartozó Németci'klényben született, édesapja a kis falucska tanítója volt. Tíz éves korában került Kőszegre a bencés gimnáziumba, ahol nemcsak magyarul tanult meg, hanem magáévá tette a magyar kultúrát és azt a szívélyes és vendégszerető magatartást is, ami az idősebb burgenlandi klérust is jellemezte. Mindez még elmélyült szombathelyi teológiai évei folyamán. Nem csodálkozhatunk, hogy a barátságos, délceg megjelenésű fiatal pap Lenti és Hosszúpereszteg kápláni évei után a megyeszékhelyen, Zalaegerszegen lesz hittanár a neves és hatalmas Pehm József apátplébános mellett. 1933-ban, hogy megöregedett szülein segítsen, szőkébb hazájába, Burgenlandba tért vissza, és Strém plébánosa lett. Talán élete végéig ott maradt volna, ha 1940-ben, a náci megszállás alatt ún. „Gauverbot“-ot nem kap, vagyis ki nem tiltják a járás területéről. így került Alsóőrre, ahol még majdnem 40 évig működött, a nehéz háborús és megszállásos időkben több szomszédos községet is ellátva. Szép hangja is hozzájárult, hogy különös ünnepélyességgel végezte a szentmiséket és szertartásokat, ezért szívesen hívták meg máshová is. A plébániáról különben nem igen mozdult ki, viszont közismert volt igazi magyaros vendégszeretetéről. Temetésén mondta el egy fiatalabb német paptársa, hogy a háborús években mint diák biciklin járta be Burgenlandot, és bizony sokszor kellett koplalnia. Valaki ajánlotta neki, hogy Raffel plébánost keresse föl. Valóban sehol sem fogadták olyan szeretettel és látták el úgy mindennel, mint nála. Fél század távlatában sem tudja elfelejteni. Ugyanígy még ma is emlegetik együttérzését, tapintatosan bátorító szavait, amikor a háború szomorú híreit kellett az érintettekkel közölnie. Gondját viselte a templomnak, bevezette all. vatikáni zsinat reformjait, és szorgalmasan fordítgatta magyarra a körleveleket és egyéb iratokat. Különös, hogy ő, akinek tulajdonképpen német volt az anyanyelve, élete utolsó éveiben — nyilván agyérelmeszesedése következtében is — csak „magyarul“ tudott misézni, hiába hívták nyugdíjas éveiben máshová kisegíteni. Itt maradt hívei körében, itt érte a templomba vezető úton az a súlyos lábtörés, amely halálához vezetett. A zsinat óta szívesen hangoztatjuk, hogy földi életünk folyamán csak úton vagyunk, az egyház is csak zarándokol örök célja felé; bárcsak minket is a templomi úton, az Isten ösvényein, Krisztust követve érne a végső behívó! Galambos Iréneusz LOVAS ANTAL AMBRÓ OCist. (1902—1982) Ambró testvérünk Egerben született, és tizenhat éves korában öltötte magára a rend ruháját. 1925-ben szentelték pappá, majd úgyszólván megszakítás nélküli tanári működés következett. Ennek a szerzetestanári életpályának döntő súlypontja Budapest volt. Mert élete első szakaszában a budai Szent Imre gimnázium matematika—fizika szakos tanáraként, majd az iskolák államosítását követő időszakban, 1951-től 1958-ig a budapesti Kölcsey Ferenc gimnázium tanáraként élt, nevelt és tanított. Nyugalmi éveit is Budapesten töltötte lelkipásztori munkában, csak két hónapig volt a pannonhalmi Szociális Otthon lakója, ahonnan március 5-én szólította magához szelíd halállal az Úr. Aki az egri érettségi tablón rögzített „kis ciccernek“ — ahogyan akkor ott a nép a gimnazista rendi növendékeket nevezte — arcképét az öreg, megfáradt Ambró atya arcával összehasonlította, csak egyet mondhatott róla; ez az ember kiegyensúlyozott életet élt. De ezt nemcsak arca, hanem egész élete is tanúsította. Mondják, hogy fizikum, vérmérséklet és intelligencia a személyiség legfontosabb „alapanyagai“. Nos, Ambró testvérünk élete során a gyarlóságok ellen küzdő akarat, munka és szeretet, az új tapasztalatokhoz való higgadt alkalmazkodás és a rendíthetetlen istenhit elemeiből a magatartás olyan ötvözetét munkálta ki, amely nemcsak rokonszenves volt az emberek szemében, hanem bizonyára Isten irgalmát is megszerezte halálában. 103
