Szolgálat 56. (1982)

Halottaink - Raffel Jenő (Galambos I.) - Lovas Antal Ambró OCist. (-s -n)

Annak a rendi nemzedéknek az első sorába tartozott, amelyre Békefi Rémig apátúr építette szándékát: megvalósítani magyar földön a monachális ciszterci élet és a XIX. sz. hagyatékaként vállalt szerzetestanári hivatás harmóniáját. Ennek az újkori — ha akarjuk, azt is mondhatjuk, hogy reformkori — életformának két fókusza volt: a korszerű nevelőtanári tevékenység igényessége, és a szentbernáti odaadás monachális elmélyültsége. Ambró tanár úr egyre táguló pedagógiai érzéke és szaktudása, meg Ambró atya szegény és engedelmes szerzetesélete a maga szerénységével, mosolygó derűjével és alapos helytállásával igazolta, hogy a magyar ciszterci hivatás szépsége vonzó, gyümölcse pedig eredményes volt.

Egykori diákja, később rendtársa, búcsúztatójában azt mondta róla, hogy „nevelt, emelt mindig fegyelmezett halk szavával, soha nem érdes hangjával, derűs, biztató mosolyával, egész lelki tisztaságával.“ És ugyanekkor idézte egy másik, állami gimnáziumbeli tanítványának tömör jellemzését: „Ő volt a legkedvesebb tanárunk. Halkszavú, nyugodt ember, mégis egy pisszenés sem hallatszott az óráján. Meg tudta velünk szerettetni a matematikát.“ Matematikatanár ennél hálásabb elismerést nem kaphat! — Mi meg, egyre fogyatkozó rendi testvérei, azt reméljük, hogy az igazi elismerést Urától kapta meg, aki egykor szólította: „Kövess engem!“ — Pannonhalmán, a férfi szerzetesek Szociális Otthonának temetőjében pihen porladó teste.-s -n

104