Szolgálat 55. (1982)
Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A húsvéti titok, a Jézus Szíve-tisztelet legmélyebb tartalma és alapja
való túllépésében“ csak megfordítva jelenik meg az a belső transzcendálás, amit a Teremtő az egész teremtésbe beleoltott: A test önmagán túllépő mozgás a szellem felé, a szellem pedig Isten felé. A láthatatlan szemlélete a láthatóban húsvéti folyamat. Az enciklika ennek összefoglaló ábrázolását Jn 20,26-29-ben látja: A hitetlen Tamás — akinek arra van szüksége, hogy lásson és tapintson, mert csak így tud hinni — kezét az Úr nyitott oldalába teszi. És most, az érintésben fölismeri a megérinthetetlent, és mégis csak azt érinti; átlátja, hogy amit keres, az láthatatlan, és mégis meglátja: „Én Uram és én Istenem!“ (20,28) Az enciklika ezt Bonaventúra szép szavaival illusztrálja, Misztikus szőlőtő c. művéből, amely minden Jézus Szíve-tisztelet maradandó forrásai közé számít: „A testi seb tehát a lelki sebet mutatja... Tekintsünk a látható seben át a szeretet láthatatlan sebére!“ (Vitis mystica c. 3; vö. HA 337.) így tehát végső soron minden húsvét irányába tart itt. De láthatóvá válik, milyen alapon áll a húsvéti titok, milyen ontológikus és lélektani összefüggést tételez fel: Lélek és test, Logosz, szellem és test összefüggését, ami a megtestesült Logoszt „létrává“ teszi, rajta tarthatunk fölfelé, látva, érezve, élményeket gyűjtve. Mindannyian hitetlen Tamások vagyunk; de mindannyian megérinthetjük Jézus csupasz, kitárt Szívét, mint ő, és benne magát a Logoszt érinthetjük, szemlélhetjük. így jutunk el, kezünket és szemünket erre a Szívre tapasztva, a vallomáshoz: „Én Uram és én Istenem!“ 2) Az érzékek és az érzelem jelentősége a vallásosságban A legutóbb mondottakkal már fölcsendült a lényeges végkövetkeztetés, amelyet az enciklika levon a test és megtestesülés teológiájából: Az embernek szüksége van a szemlélésre, a szemlélődő megállapodásra, amely érintéssé válik, hogy észrevegyük Isten titkait. Rá kell lépnie a test „lépcsőjére“, hogy rajta találja meg az utat, ahová a hit szólítja. A jelen problémáinak oldaláról világosabban így mondhatnánk: Az ún. objektív vallásosság nem elég a liturgia együttünneplésére. A biblia és az egyházatyák újrafölfedezésének nevében nem lehet mint elavultat vagy éppen mint eltévelyedést félretolni azt a rendkívüli lelki elmélyedést, amit a középkor misztikája és az újkor nagy egyházi jámborsága hozott. Magát a liturgiát csak akkor ünnepelhetjük sajátos igénye szerint, ha nyugodt elmélkedés előzi meg és kíséri, amelyben a szív nézni és érteni kezd, és így az érzékek is részt kapnak a szív szemlélődésében. Mert „az ember csak a szívével lát jól“, mint Saint-Exupéry mondatja kis hercegével. Jelképnek is felfoghatjuk ezt az alakot: gyermekké kell lennünk, hogy visszataláljunk a felnőttek világának eszes ostobaságából az ember igazi mivoltához, amely a puszta értelemnek hozzáférhetetlen. A testi mivolt teológiája, amelyet az enciklika előad, így egyúttal a szív, az érzékek és az érzelem apológiája, a vallásosság terén is, sőt éppen ott. Az enciklika itt többek között Ef 3,18k-re támaszkodik: „Akkor majd fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét...“ 10
