Szolgálat 55. (1982)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A húsvéti titok, a Jézus Szíve-tisztelet legmélyebb tartalma és alapja

Ez a hely már az egyházatyáknál és különösen a Pseudo-Dionysiusból kiinduló hagyományban odavezetett, hogy hangsúlyozzák a ráció határait. Sok mindent idézhetnénk itt: a „docta ignorantia“ (tudós tudatlanság) jelszavát, a sötétség misztikáját, amelyben már csak a szeretet lát, Nagy Szt. Gergely mondását: „A szeretet maga ismeret“, vagy Szentviktori Richárd szép formuláját: „A sze­retet szem, és szeretni annyit tesz, mint látni.“ (Vö. Ivánka Endre magyar szerző művét: Plato christianus. Einsiedeln 1964.) Az enciklika azonban itt a 18. versnél időz el, és a „szélesség, hosszúság magasság és mélység“ szavait így értel­mezi: „Észre kell vennünk, hogy Isten szeretete nem csupán lelki.“ Az Ószövet­ség, főleg a zsoltárok és az Énekek éneke kijelentései egy teljesen lelki szeretet kifejezése, „viszont az a szeretet, ami az evangéliumból, az Apostolok cseleke­deteiből és a Titkos jelenésekből szól... nem pusztán az isteni szeretetet fe­jezi ki, hanem az érzékeket átható emberi szeretetet is ... mert Isten Igéje nem fiktív és jelentőség nélküli testet vett fel..." (HA II, i. h. 322k.) Ez tehát kifeje­zett felszólítás az érzékeket átható vallásosságra, amely megfelel Jézus Krisztus istenemberi, testbe öltözött szeretetének. Az érzékeket átható vallásosság azon­ban az enciklika felfogásában lényegileg szívbeli vallásosság, mert a szív az érzékek összefoglaló alapja, az érzékek és a szellem találkozásának, kölcsönös egymásra hatásának a helye; a kettő a szívben egyesül. Az érzékeket átható vallásosság Newman bíboros jelmondatában fejeződik ki: „Cor ad cor loquitur“ (szív szól a szívhez). Talán ez a legszebb összefoglalása, mi is a szív vallásos­sága, mint Jézus szívére irányuló vallásosság. A Jézus Szíve-tisztelet hagyományából vett előző meggondolásokhoz az enciklika még egy további fontos motívumkört fűz: A szív az ember „pathé“- jának, „passióinak“ a kifejezése*, és így általában az emberiét szenvedéséé. Az apátia (szenvtelenség) sztoikus ideáljával szemben, a gondolkodás csúcsá­nak arisztotelészi Istenével szemben a szív mint a szenvedély és szenvedés foglalata áll itt. Enélkül a Fiú nem szenvedhetett volna. Az enciklika Justinust, Vazult, Aranyszájú Jánost, Ambrust, Jeromost, Ágostont, Damaszkuszi Jánost idézi, hogy különféle változatokban visszatükröződjék a patrisztikus krisztológia általánosan vallott mondata: „passionum nostrarum particeps factus est“ (ré­szese lett szenvedéseinknek HA 325k). Az egyházatyák számára ez volt egyik legnehezebben összehangolható pontja a görög örökségnek és a bibliai hitnek, ök ugyanis a Sztoa erkölcsi ideálja, a bölcs ember szenvedélytelen magatartá­sának eszménye felől jöttek, ahol a belátás és akarat uralkodik az irracionális érzelmen, és legyőzi. Az Ószövetség Istene, aki haragszik, részvéttel van, sze­ret, néha közelebbinek látszott a legyőzött vallások isteneihez, mint az antik filozófia fönséges istenfogalmához, amely által pedig lehetővé vált a monoteiz­mus áttörése a Földközi tenger világába. Ágoston nem tudta megtalálni az utat Cicero Hortensiusától a Bibliához. Eleven maradt a gnózis kísértése, amely el­A latin „passió“ egyszerre jelent szenvedélyt (vö. magyarban: „passzió“) és szen­vedést! Ford. 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom