Szolgálat 55. (1982)

Halottaink - Rózsahegyi István SJ (Confrater)

ben topogást rosszabbnak tartotta a botladozásnál. Tanácsai hosszú távon eligazítok voltak. Nagy részvéttel nyúlt a bűnös után, és engedte belekapaszkodva felemelkedni. Gyarapítani tudta mindenkiben a jó közérzetet.

A templomban rendszerint csendes mise volt a második, amit mindig meghallgatott. Úgy ült be a padba, hogy kívül még helyet hagyott. Szerette hétfőn Szent Ferenc miséjét mondani főnöksége előtt is. Tőle leshette el nagy egyszerűségét, Isten- és emberszeretetét. Környezetét európai módon igyekezett kialakítani. Sok pénz megfordult a kezén, de személy szerint alig volt haszon- élvezője. Hölgyvendégét természetes mozdulattal kínálta cigarettával, ő együttérzésből lemondott róla, amikor az orvos ferences társának eltiltotta.

Nagy levelezést folytatott, mi tettük legtöbbször postára. Ellenőriztük, mert megesett néha, hogy csak név volt ráírva, cím nélkül. „Ilyen vagyok“ — mondta egyszerűen. A begyűlt perselypénzt is mi vittük becserélni az üzletbe vagy a bankba. Újraszámoltuk, mert rendszerint hibás volt. „Mindig gyenge oldalam volt a számtan“ — hozta fel mentségére, pedig amint utólag kiderült, nem is ő készítette elő.

Halálakor fényképét kitették a szenteltvíztartó fölé. Nénikék—bácsikák megállnak előtte, s ki-ki az abbamaradt beszédét folytatva, mondikálnak neki. Köny- nyek között hányják szemére, hogy ilyen kurtán-furcsán itthagyott. Félbe maradt ügyeinket bizalommal ajánljuk pártfogásába. Hiszen azt mondta: „Ne búsuljatok! Halálom által csak nyertek: odafönn jobban használhatok nektek!“ Hívei

RÓZSAHEGYI ISTVÁN SJ (1909-1982)

45 évvel ezelőtt, Nagyasszony előnapján egy újonnan érkezett novicius kopogtatott be a Manréza szabóságába. A P. Rektor küldte oda, hogy első talári- sára méretet vegyenek róla. Az akkori újonc azóta sem tudja elfelejteni a jelenetet, mégpedig azért nem, mert a műhelyben egy igen rokonszenves, barátságos, meghökkentően tisztelettudó, hihetetlenül gyorskezű szabó-testvér állapította meg méreteit. És most a Gondviselés ajándékának érzi, hogy ennek a hivatásában komolyan megerősítő találkozásnak hőséről ő állíthatja össze a megemlékezést. Húsz éven át sokan voltunk, akik ilyen találkozással kezdtük el a szerzetesi életet, és mindenkor épültünk az egészen mintaszerű testvér példáján. Az elöljárók nem küldték más házunkba, azért nem, mert a szerzetesi szellemet csak úgy sugárzó testvérre a noviciátusban volt leginkább szükség. 1950 után pedig az ország minden részéből megannyi pap, nem is kevés püspök, sőt néhány papi szerepet játszó színész is alanya volt gyors és pontos méretvéteíé- nek. Valamennyi hálásan emlékezik a szabóművészet e szakemberére — és az emberre, az igazi „segítő" testvérre és szerzetesre.

1909. febr. 6-án született a Szerém megyei, ma horvátországi Erdővég nevű községben. Családi nevét (Ruzsics) a Rendben magyarosította meg. Korán árvaságra jutott. Két éves volt, amikor meghalt édesanyja, öt, amikor a fronton elesett édesapja. A rokonok Pécsre vitték, a hadiárvák Júlián fiúinternátusába. A kis árva elemista kitűnő bizonyítványokkal végzett el hat elemit. Ezután szakmát választott, szabőtanonc lett. A pécsi Kereskedelmi és Iparkamara mint tanoncot tüntette ki díszes oklevéllel a technológiában és szakrajzban felmutatott teljesítményéért. 1926. szept. 1-én jeles eredménnyel szabadult fel, segéd, majd mester lett. Felkerült Budapestre, több neves belvárosi cégnél dolgozott, önéletrajza nem tér ki arra, hogyan kapta hivatását. Feltehetően a pécsi jezsuiták révén. 1929-ben lett aspiráns a Manrézában, 1930-ban kezdte meg noviciátusát. Majd a szabóság vezetője lett és anyagbeszerző. Anyagismerete kitűnő volt. Jó modora, ügyessége is nagy hasznára vált ebben a munkakörben, kivált a háborús években, ö irányította a testvér-jelölteket. Felelősségteljes szerepe volt a légol103