Szolgálat 55. (1982)
Halottaink - Rózsahegyi István SJ (Confrater)
talmi intézkedések végrehajtásában és a frontidőben. Segítette a bajba jutottakat és hozzátartozóikat, különösen is a rendtársakat. Jól érvényesítette élelmességét, határozott, vonzó megjelenését, tárgyaló képességét. Az 50-es éveket a Központi Papnevelő Intézet szabójaként kezdte el. 1955. okt. 1-től a Solidaritas szövetkezet papiszabó részlegének üzletvezető szabászaként dolgozott. Két haladó szabásztanfolyamot is elvégzett. 1963-ban az országos szabászversenyen oklevelet nyert. Mindebben nem anyagi hasznot keresett. Tudatosan törekedett arra, hogy kiváló munkájáért a mennyei Atyát dicsőítsék, s becsületére váljék az Egyháznak. Ez a kiváló dolgozó ugyanakkor valódi tanúságtevő volt Krisztus mellett. Amikor nyugdíjas lett, azonnal bejött a pannonhalmi Szociális Otthonba. Nem szorult gondozásra: azért jött, hogy segítsen. Mint szabó, mint ügyek intézője, vendégek kalauzolója, fáradhatatlan szorgalommal. Jellemző, hogy még utolsó itthonlétekor is, nem egészen két héttel halála előtt, látták, amint vitte valakihez a frissen vasalt, javított nadrágot. Csak éppen akkor már nem a rá annyira jellemző fürge járással. A sok munka mellett komolyan vette az imaéletet. Általában ő ministrált litániáinkon meg a betegtermi koncelebrált misén. Előtte mindig jelen volt a bencések konventmiséjen. A bazilikái liturgiában egyébként is részt vett, ott volt a reggeli és esti zsolozsmán. Mély hitére jellemző volt nagy paptiszteiete; már a noviciusban is a leendő papot nézte. Az emberekkel való kapcsolatára jellemző, hogy mindenki tisztelte, becsülte, bízott benne. Mindenkivel jóban tudott lenni, rangosabbakkal és egyszerűekkel egyaránt. Szerénysége példás volt, párosulva nyugodt öntudattal. Mosolygós arcát csak az utolsó időkben nélkülöztük, amikor a fajdalom barázdálta vonásait. Valami rákos tünet már a 40-es években is jelentkezett nála, de az valahogy elmúlt. A Vajda-cseppek — és ahogy hozzátette: az imádság — megállította kibontakozását. Később Béres-cseppekkel is élt. Kb. 5—6 éve látása kezdett romlani. Agyi eredetű, nyilván rákos baját sugárzásokkal kezelték. Aggódva értesültünk róla: seb keletkezett kisujján, aztán a hónaljban, majd hastájon kezdett egyre növekvő fájdalmakat érezni. Emberi dolog: még reménykedett, hátha nem „az“ a fájdalom forrása. Ezért kérte magát és került jan. 25-én a Széher úti kórházba. Ott rosszulléte, gyengesége egyre növekedett, a fájdalmak egyre gyöt- rőbbek lettek. Nem nyögött, nem kiáltozott, csak remegett a fájdalomtól. „Az Egyháznak, úgy látszik, szüksége van rá“ — mondogatta szenvedéséről a kórházban látogatóinak. Balkezében olvasóját szorongatta — halálig. Febr. 2-án nagy lelki vigaszára volt, hogy P. Tamást áthozták a János kórház szemészetéről, és szobatársak lettek. Ekkor áldozni már nem tudott, de a szentkenetet késő délután újra megkapta tőle. A sok csillapító hatására lélegzete nyugodtabb lett. Valószínűleg nem alvásban, hanem önkívületben töltötte utolsó óráit. P. Tamás éjjel két óra tájban odament hozzá, megáldotta. Kora reggel, febr. 3-án, jó testvérünket holtan találták. Az ember élete, sorsa a halállal válik egésszé. Akkor tűnik ki, hogy annak az életnek mi a mondanivalója a többiek, az életben maradtak számára. Nos, Rózsahegyi testvér életének mondanivalója számunkra az a mód, ahogyan ő a diakóniát, a szolgálatot gyakorolta. Hálát adunk az isteni Gondviselésnek azért, ami az első és utolsó taláris között volt, azért a sok-sok szolgálatért, amit a jó testvér nyújtott hosszú életén át; és hálát adunk azért a szeretetért, azért az odaadásért, azért a szolgálatkészségért, ahogyan nyújtotta. Ennek is lett az áldozata. Erre ment rá a látása. Egész életén keresztül folyton csak a talárisok fekete szövetét nézte... Azt mondják, az volt a baja, hogy csak egyenes irányban, előre látott, megszűnt a periférikus látása. Milyen szép szimbóluma ez utolsó éveinek, amikor már csak előre látott lélekben is: az örökkévalóság felé! Confrater 104
