Szolgálat 55. (1982)

Halottaink - P. Écsy János OFM (Hívei)

szerkesztett „Vácegyházmegye múltjából“ c. sorozat egyik kötetében. Ugyancsak ő írta a Bangha-ljjas-féle egyháztörténeti sorozat negyedik kötetét is: „A középkor egyházá“-t. 1967-ben jelent meg „Az egyház a korai középkorban“ c. kötete. A jegyzetekben több száz forrást nevez meg. Tudományos módszerében fejlődés figyelhető meg. Munkássága elején szívesen nyúlt másodkézből való forrásokhoz is. Később már eredeti dokumentumokra támaszkodott.

Ő írta a francia „Dictionnaire de Spiritualité“ „Hongrie“ címszavát az újkori hazai lelkiségről. (Ez a kötet 1970-ben jelent meg.) Valószínűleg ezzel kapcsolatban figyelt fel jobban a magyar lelkiség kérdéskörére. A már említett interjúban feladatának jelölte meg, hogy vállalja egy történeti munkaközösség összefogását a magyar egyháztörténelem módszeres feldolgozására, a mai történet- és egyházszemléletnek megfelelően. „Eddig ugyanis az volt a hiba, hogy keveset törődtünk Isten népének történetével, s inkább csak a pápaságra koncentráltunk... Rögzítenünk kell a szakrális hagyományokat, azok változásait, a pa- raliturgiát, — egyszóval: az egyházközség spirituális mozgását. Nem pozitivista módon kell értelmeznünk a históriát, hanem mint eszmetörténetet, beállítva a társadalmi szituációba.“ örömmel említette kitűnő tanítványainak, pl. Lotz Antalnak és Szántó Konrád ferencesnek munkáit.

A munkának és az imádságnak élt. Lelkiekre mindig érzékenyen reagált. 1969-ben írta lapunk 2. számáról: „örömmel olvastam a pozitív, a papi lelkiséget valóban építő tanulmányait, ismertetéseit, krónikáját“, és „további hasonló szellemű szép szolgálatot“ kívánt. 1974-ben pedig Merton könyvéről (Lelkivezetés és elmélkedés) így írt: „Talán ráfigyelünk, és hasznára lesz a zajló, zajon- gó, rohanó időben oly könnyen megkopásra hajló imaéletünknek!“ Ugyanitt említi, hogy meghatottan szokta végigolvasni a „Halottaink“-ról szóló megemlékezéseket is.

Ekkor már őt is csak néhány év választotta el a Hívástól. 1976-ban lett rosz- szul a katedrán. Életéről már akkor lemondtak. De még hat esztendeje volt hátra. Beszélni nem tudott, igazi keresztje az élet lett. Ez év február 14-én távozott csendesen az élők sorából. öry Miklós

ÉCSY LÁSZLÓ JÁNOS ferences főatya (1919-1982)

Vaknak mondhatnánk a véletleneket, ha nem akarnánk erősen hinni, hogy „mögötte Isten nevet“. Ápr. 12-én reggel még nagyon szép misén vettünk részt Somlyón. Utána a főatya, a káplán-páter és a sekrestyés testvér útra kelt Gyula- fehérvárra, kisegítőket kérni a közelgő búcsúra. P. Anaklét házfőnököt is felvették Udvarhelyen. Jövet, ápr. 19-én, füzért fonogattak rózsából, amikor a megy- gyesi halálkanyarban egy autó szabálytalan előzéssel beléjük rohant. Azt a két tizedet, ami még hibázott, a főatya az égi réteken kapkodta össze, és személyesen adta át Édesanyjuknak. Három társát a vásárhelyi klinikán próbálják emberformára összerakni. Az nem kétséges, hogy a főatyának odaát jobb társasága van, mint itt nekünk, de hogy lehessen elviselni az életet, ha nincs, aki egy biztató jó szót mondjon, vagy példájával eligazítson. Alig enyhíti árvaságunkat az a tudat, hogy eggyel több odaát a szószólónk. Bármerre nézünk: az út, a parkolóhely, belül a templom kényelme, szépsége, a praktikus időbeosztás, — mind a főatyára emlékeztet. A felújított kriptában most „próbaüzemei“. Azzal tréfálkozott, amíg ott végezték a munkálatokat, hogy őt a dombra temessék (ott a falu temetője), mert ott éri a nap, és közelebb van az Úrhoz. Utolsó útja csak egy emeletnyi költözés volt, de akkora tömeg vonult ki, mint a pünkösdi nagybúcsún. Mindenki úgy érezte, személyes barátját temeti. Csak most döbbent meg, milyen nagy volt a barátja, és milyen hozzáférhetően egyszerű.

101