Szolgálat 54. (1982)
Halottaink - Velényi János Ciprián O.Cist. (-sz -sz)
nők. 1946-ban Váradon fogász, 1947-ben Szatmáron perjel. 1948-ban visszakerült fogászként Váradra. Itt működött tovább. Az utóbbi években nyugdíjasként élt. Nagyon jól esett neki, hogy 1980-ban rendi elöljárói figyelmességéből díszoklevélen kapott áldást. Utolsó napjaiban, fájdalmas betegségében is ez vigasztalta. Nagyváradon halt meg 1982. márc. 10-én. ünnepélyesen kísérték utolsó útjára a Rend utolsó itteni tagját. Élete imában és munkában telt. Confrater VELÉNYI JÁNOS CIPRIÁN 0. Cist. (1926—1981) Pécsett született 1926. március 17-én, és ott is halt meg 1981. október 10-én. A Központi temetőben pihen a ciszterci rend kriptájában. — A rend ruháját 1944. május 20-án öltötte magára a zirci apátsági templomban. Áldozópappá szentelték 1949. május 1-én. Ettől kezdve 1965-ig különféle munkakörökben dolgozott, mígnem lehetőséget kapott a lelkipásztori munkára. Papi szolgálatának utolsó állomása Somogyhárságy volt, ahol 1968-tól haláláig a reábízottaknak Jézus példája szerint testvére, a mennyei Atya nevében lelkiatyjuk volt. Koporsója mellett állva, meghökkentő módon vonzotta tekintetünket imára kulcsolt két kihűlt keze. Ezekre a kezekre tekintett Isten, amikor Borsodpusztán az ősi Regula kívánsága szerint napi hét órán át kulcsolódtak zsolozsmára; amikor Csatkán tíz éven át az orgona billentyűin muzsikálták bele a szívekbe: „Máriát dicsérni, hívek, jöjjetek!“ Ott is, minden nap hajnali négykor magára öltötte ciszterci ruháját, és a templom kórusán magányos zsolozsmára kulcsolta két kezét. Odakint a bányászok gyülekeztek a hajnali műszakra, induló munkájuk fölé Ciprián testvérünk szíve permetezte Isten áldását. Lelkfpásztori évei alatt is sokszor látta az Úr ezt a két kezet, amint megáldotta a gyermekeket, olajjal hűsítette a betegeket, hogy a másvilág küszöbén meghallják a hangot: „Ajtód előtt állok és kopogtatok“ (Jel 3,20). Testvérünk keze oldozta a bűnt, és kötött össze fiatal szíveket, hogy két örömből egyetlen boldogság szövődjék. Derűsen mosolygó, barátságos és mindig segítségre kész egyéniségén az évek múltával egyre inkább átderengett Szent József példája. Amit Jézusról mondtak az emberek egykor — „filius fabri“ — Ciprián testvérünkre szó szerint is ráillett. Korán elhunyt édesapja folytatódott benne: az asztalos értő kezével, biztos mozdulataival nyúlt kalapács és véső után. Oltárokat ácsolt, faragott Jézus áldozata alá. Szerte az országban állnak azok az oltárok, amelyek kezéből kerültek ki. Vajon gondol-e valaki a kezekre, az oltárfaragókra? Jézus bizonyosan, valahányszor megjelenik ezeken az oltárokon. A gyalupad mögül sugárzott Ciprián testvérünk rendkívüli munkabírása, aranyos jósága, derűlátó szemének fénye. Ama kevesek közé tartozott, akiknek értékét nem külső dolgokkal mérjük. Élete nem a „mi“, hanem a „hogyan“ nagyságát hirdette. A jóságos mennyei Atya megadta neki a kegyelmet, hogy éjjel-nappal szeretteinek jósága vette körül betegágyát. Orvosai és ápolói segítő készségében is tapinthatta, hogy „szeretet az Isten“. — Két kezét nézve megértettük, hogy ember és vi'lág összetartozik, mert Isten a kezünkre bízta a dolgokat. Ciprián testvérünk letette kedves szerszámait is. Ezzel hivő lélekkel, tudatosan és véglegesen elszakadt a világtól, hogy meglássa életünk nagy partnerét — az Istent, akinek atyai arca van. Két keze feléje tárult, és elsuttogta: „Atyám, a Te kezedbe ajánlom lelkemet.“-sz -sz 101
