Szolgálat 54. (1982)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség Isten-képe és a keresztény lelkiség

tálán szeretetében saját Fiát sem kímélte. Az ilyen és hasonló szentírásértel- mezést a modern kor növekvő gyanakvással kezelte. Két irányból jöttek az ellenvetések. Egyrészt a szimbolizálás, az allegórikus értelem keresése homályba vonja, vagy talán el is veti a történetiség értékét. Nem egy teológus úgy vélte, hogy a patrisztikus kor egyes vezéralakjai, kiváltképpen Origenész és az alexandriai iskola, a szentírás adatainak történetiségét lebecsülte, vagy esetleg nem is fogadta el. Másrészt a modern kor hitvitázó teológusai az allegorizáló szentírásmagyarázatban a szubjektivizmus túltengését látták, amely észérvek, megalapozott bizonyítások vagy cáfolatok nélkül inkább a képzeletvilág és az áhítat, nem az ész követelményei szerint jött létre. Ahogy tehát a történetiség és az észérvekkel való bizonyítás vált a szentíráskutatás központi tárgyává, az ószövetség hagyományos értelmezése kiszorult a teológiai gyakorlatból. Legföljebb az ún. lelki irodalomban maradtak meg egyes darabjai, mint a régi pietásból közénk származó hagyomány kissé groteszk, de gyakran lelkesítő emlékei.

Az utolsó évtizedek teológusai sokat tettek annak érdekében, hogy az Ószövetség hagyományos, ősi használatát „rehabilitálják“. Vaskos kötetek jelentek meg, amelyek a régi egzegézis teológiai alapjait kutatják, értelmezik és sok szempontból igazolják. A leghíresebbek közé tartozik Jean Daniélou „Sacra- mentum futuri“ (Paris, 1950), valamint Henri de Lubac „Histoire et esprit" (Paris, 1950) és „Exégése médiévale“ (négy kötet, Paris, 1959—64) című művei. Ezek a tanulmányok sok elismerést kaptak, mégis az ószövetségi szentírás szakembereinek felfogását alig érintették. És mivel a patrisztikus teológia kutatásának hulláma a Második Vatikáni Zsinat után sajnálatosan megcsappant, a legmodernebb egzegézis kevés segítséget nyújt az ószövetség keresztény olvasásához és a két szövetség közötti teológiai híd továbbépítéséhez. Legjobb esetben egy bizonyos (lekezelő) megértéssel fordul az ószövetségi istenhit „archaikus“ formái felé, mondván, hogy a későbbi egyistenhit már Mózes korában is valamilyen implicit formában megvolt. A vallástörténet kategóriáit használja, hogy bemutassa a „monolatreiát“ (az egy Isten imádását), mint a monoteizmus primitív ősét, majd lépésenként nyomon kíséri azt a fejlődési folyamatot, amely a kezdeti törzsi Jáhvé-vallástól a próféták fejlettebb egyistenhitén keresztül a babilóniai száműzetést követő megtisztult istenképig és az egyetemesség gondolatáig vezetett. Egy ilyen „fejlődési folyamat“ történetileg mindenképpen értékes adatokat foglal össze, de végkövetkeztetésében mégsem kielégítő. Hiszen a fejlettebb szakaszban, vagy a fejlődés gyümölcsének birtokában legésszerűbb elhagyni és elfelejteni a kezdeti szakasz tökéletlen fogalmait. Azaz megmaradunk a markionizmus egy szelídebb válfaja mellett, amely szerint az Ószövetség fontos és jelentős, de csak annyiban, amennyiben az újszövetség előtörténete. A tökéletlenségek és torzítások egyrészt a bűnös ember terhére írandók, másrészt megmagyarázhatók, mint a fejletlenség jelei. Gyakorlatilag azonban a szövegek nagy része — egy—két különösen fontos vagy költőileg szép részlet kivételével - süllyesztőbe kerül, ahonnét aztán nem is tanácsos kiemelni...

8