Szolgálat 54. (1982)
Az egyház szava - Hogyan tudhatunk Istenről? (Romano Guardini)
meghitt, titok és mégis sejtés; túl a dolgokon, a műveken, az embereken; odaát, odafönn ... Mihelyt a vágy így túllendül a dolgokon és kutató, tiszta kívánkozással kinyújtózik, máris Istennél van. Az ilyen keresés azt jelenti, hogy már megtalálta, amit keres. Mert már az Élő Isten váltja ki ezt a keresést, ezt a meg-nem-elége- dést, és benne magához vonja az embert. Ebben az ágaskodó vágyakozásban észrevesszük Istent. Ha nem másban, magában a kielégíthetetlenül kapaszkodó vágyban. De akivel találkozunk, aki kielégít: Isten. Még egy utolsó módjáról szeretnénk beszélni az Istenre való ráeszmélésnek. Talán ez a legértékesebb. Egyszerűen tudjuk, hogy: Isten itt van. Nem könnyű erről beszélni, mert valójában nincs mit mondani róla. Hiszen nem arról van szó, hogy Isten ilyen vagy olyan; ez vagy az a tulajdonsága van; ezt teszi vagy amazt... Mindez nem lényeges itt. Csak annyi: Ö itt van. És éppen ezáltal: Ö — ö. Hogyan vesszük Öt itt észre? Ha szabad hasonlattal élnem: Együtt vagyok egy másik emberrel, akivel benső kapcsolat fűz össze, ugyanabban a szobában. Valamit csinálok; ő is. Nem együtt dolgozunk, nem beszélünk egymással, nem is nézünk egymásra, és mégis tudom: itt van. Minden tevékenységemet, szavamat, gondolatomat áthatja egy egyszerű, állandó tudat: ő itt van... és ő: ő ... és a kettő egy. Valahogy így van itt is. Ennek a tudatnak kettős arculata lehet: az ürességé és a teljességé. Lehet, hogy semmi sincs itt — ne bánjuk a látszólagos ellentmondást, itt nem lehet egyszerű logikával szólni. A szív hiányt érez; kifelé vágyik, és köröskörül üres minden. Az érzékek hallgatóznak, és minden néma marad. De ennek a „Semmi sincs itt“-nek, ennek az ürességnek, ennek a némaságnak valahol egy középpontja van. Valami foghatatlan formát ölt. És benne valaki, aki vár. Isten tartózkodóhelye ez a csend. Ö van itt, azáltal, hogy „nincs itt“. Szívünk észreveszi abból, hogy hiányzik neki. így tanulja meg Isten „nem“-ét, azt, ami nem Ő: nem ember, nem földi sors, nem világérzés. Fájdalmas, és mégis igazi boldogság megtapasztalni, mi nem ő, érezni a nagy hiányt! ... De aztán az is megtörténhetik, hogy hosszú várakozás után, észrevétlen-halkan megváltozik valami. Már nem semmi. Valami. Nem szabad itt nagy élményekre gondolnunk: fényre, izzásra, sodró erőre. Nem akarjuk elveszíteni azt, amit a „nem“ iskolájában tanultunk. Semmi különös nem történt, — csupán annyi, hogy annak az állandóan sajgó nélkülözésnek a helyére a betöltöttség gyengéd érzése lépett. Meg sem tudjuk fogalmazni, mi az. De mégis Ö van itt. És Ö az. Roppant nehéz ennek a „szervét“ megnevezni. A lelki «írók „a lélek finom csúcsáról“, „a lélek mélyéről“, „lelki szikráról“ beszélnek. Mélyértelmű képek, de persze csak akkor mondanak valamit, ha fölébredt bennünk az, amit jelképeznek. 64
