Szolgálat 54. (1982)

Az egyház szava - Hogyan tudhatunk Istenről? (Romano Guardini)

érvényesülnek, és így tovább. Állandó kereszteződés, összeütközés, kölcsönös befolyásolás.

Legtöbbször nem sok jut az eszünkbe erről; meg vagyunk elégedve, ha baj nélkül megússzuk, érvényesíteni tudjuk magunkat, és elvégezhetjük a munkánkat. De az is megtörténhetik, hogy olykor-olykor valami különöset érzünk meg egy történés mögött. Mindez nemcsak úgy „megesik“, nemcsak utolér engem vagy rajtam át másokat, hanem viszonyban van velem. Felém tart. Nekem szól. Egy-egy eseménynél talán észreveszem, hogy megoldást hoz, egy jelszót súg, valami döntést vált ki. Egy alkalommal visszanézek, és életem hosszabb szakaszaiból világosan kibontakozik az összefüggés; emberek, események, körülmények egymásba illeszkednek, kiépül életem formája.

Mindez egyáltalán nem magától értetődő. Azt mondhatnák nekem: „ezek csak visszatekintő értelmezések! A dolgok úgy történtek, ahogyan történniök kellett. Az élniakarás azonban önigazolást keres, ezért magára vonatkoztatja őket, és olyan összefüggést olvas beléjük, ami egyáltalán nem létezik!" Nem könnyű felelni erre, mert sok az igazság benne, ha becsületes, öncsalás nélküli tekintettel nézünk. De csak utolsóelőtti igazság, nem az utolsó. És az így szemlélő tekintet, bármilyen világos is, csak a felét látja a valóságnak. Mihelyt a belső készség feloldja a szív mélyebb rétegét, mihelyt szellemi szemünk megnyílik, világossá válik egy lényegesebb igazság. Akkor meglátjuk, hogy ezek az összefüggések csakugyan léteznek, és hogy mögöttük nem csupán természettörvény, nemcsak néma szükségszerűség van munkában, hanem egy más- honnét származó vezetés; jóság, bölcsesség, gyengéden hatalmas kegyelem. Jézus adott kifejezést ennek a tapasztalatnak, amikor a „mennyei Atyáról“ és gondviseléséről beszélt. Nevezhetjük az élő Istenről való tudásnak ezt a „szervét“ az élet összefüggései iránti érzéknek. Érzék az iránt, hogy az életben rend van, hogy ez honnét származik, és hogy végső soron szent.

Még egy módja van az istenélménynek: a vágyé. Óhajtozunk a teljes élet, az alkotóerő után. Vágyakozunk arra, hogy mély biztonságban érezzük magunkat a szeretet ölén; hogy tiszta boldogság töltsön színültig, — sokféleképpen fejezhetjük ki gondolatban, szóval, hogy mire vágyunk, de mindig többre, mint amennyit gondolatunk átfoghat, szavunk kifejezhet. A vágy — mondhatnánk szeretetnek is, amely méltó tárgyát keresi, aszerint, hogy mi kelti föl először, hogy aztán egészen betöltse — egyre keres az életben. Elér a dolgokhoz, és vizsgálja őket: „Te vagy az?“ Meg kell vallaniok: „Nem." Epedő kereséssel ütközik neki dolgoknak, műveknek, embereknek, és azok végső soron elégtelennek bizonyulnak. Mérlegre tesz, és végül minden könnyűnek bizonyul. Dolgok, művek, emberek — végső soron semmi sem elégítheti ki.

Lehet ebből fáradt lemondás, élvezetbe kábuló reménytelenség, minden ellen forduló keserűség. De adódhat úgy is, hogy a tapasztalás során felvillan: mégis csak lennie annak, amit keresek! és az nemcsak több, mint amit a világ adhat, nemcsak nagyobb, jobb vagy szebb, hanem más; ismeretlen és mégis

63