Szolgálat 54. (1982)
Tanulmányok - Szentmártoni Mihály: Isten-képünk kialakulása
Ezzel szemben az Isten-kép éppen azt a szubjektív, személyes vonatkozását domborítja ki az Isten-ismeretnek, amelyet nem lehet talán kimondani, de hat az ember életére. Ilyen alapokra építve határozza meg Schellenbaum (1981, 22.0.) az Isten-képet, mikor úgy véli: általában a „kép“ egy elegendően egységes és gyakorlatilag is hatékony állásfoglalásnak a gyökere. Ha a kép objektuma Isten, akkor Isten-képről beszélünk. Ezek szerint az Isten-kép vallásosságunk gyökere, mozgatója, dinamizmusa. Mint ilyen egyszerre kevesebb és több, mint az Isten-fogalom. Kevesebb, mert még nem kimondott, nem temati- zált; több, mert egyenesen érinti a személy legmélyebb lelki rétegeit. Az Isten-kép dinamizmusa Kissé leegyszerűsítve talán úgy is mondhatnók, hogy az Isten-kép a személy Istenhez való viszonyulásának vetülete. A gyakorlatban persze nehéz megmondani, melyik az elsődleges: az Isten-kép hatása, vagy az ember Istenhez való viszonyulása. Más szóval: vajon az Isten-kép határozza-e meg Istenhez való viszonyunkat, vagy maga a viszonyulásunk mondható egyszerűen Isten-képnek? Mert tény az, ha valaki fél Istentől, akkor büntető Isten-képe van. Ha nem érdekli Isten, akkor személytelen Isten-képe van. Ha valaki teljesen közömbös marad Isten iránt, akkor annak valószínűleg nincs Isten-képe, legfeljebb Istenről alkotott fogalma. Az ateistának is lehet Isten-képe, csak valószínűleg negatív érzelmekkel telített. Ennek alapján mondják egyes gondolkodók, hogy a modern ateizmus gyökerét az eltorzított Isten-képben kell keresni. Egy azonban biztos: az Isten-kép dinamikus erő, amely mélyen ráüti bélyegét az ember viselkedésére, egész magatartására, alapbeállítottságára. Úgyhogy első kiinduló meghatározását most kibővíthetjük két új elemmel: Az Istenkép az „Isten“ szónak olyan kiejtése, amely megragadja az embert, és útnak indítja egy megsejtett cél felé, ami azonos személyi beteljesülésével. Nincs tehát „neutrális“ Isten-kép. Teológusok mondják, hogy tulajdonképpen nem lehet Isten ró I beszélni, azaz úgy beszélni róla, mint tárgyról, fáról vagy virágról. Hitelesen csak Isten n e I lehet beszélni, őt csak Te-ként mondhatjuk ki, ill. közeledhetünk feléje, párbeszédet folytatva vele. Hogy mit jelent az Isten-kép dinamikus hatása, arról elmélkedhetünk történelmi távlatokban. Az Isten-kép ugyanis koronként is váltakozik. Istennek „sok arca“ van. Lényének gazdagságát nem vagyunk képesek egy tekintettel átfogni, ezért arcának egyszerre csak egy vonását látjuk. Ha jóságáról elmélkedünk, akkor valahogy kicsúszik látókörünkből igazságossága; ha mindenhatóságára gondolunk, akkor nem látjuk emberközelségét. De úgy látszik nemcsak egyénekkel van ez így, hanem egész korszakokkal és nemzedékekkel is. Minden nemzedéknek megvan a maga Isten-képe. Isten minden nemzedéknek kinyilatkoztat valami újat. Ez így van rendjén, hiszen Isten mindig a konkrét, itt és most élő emberhez szól. Logikus tehát, hogy a konkrét ember konkrét szükségeihez móri kinyilatkoztatását. 29
