Szolgálat 54. (1982)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség Isten-képe és a keresztény lelkiség

talása révén megőrizzük a reményt.“ (15,4) Nekünk: tehát az Isten népének viszontagságos útját az egyén küszködő keresésére kell vonatkoztatnunk. Az ószövetségi nép tökéletlensége és értetlensége, amely az üdvtörténeti dráma szerves része, nem egyszerűen történeti múlt, mivel ma is belső életünkhöz tartozik. Az Ószövetség drámája lelkünk drámájával rokon: egyazon Isten cselekszik mindkét színen egyazon fajta emberlélek érdekében. Szent Bernét nagyszerű mondása szerint „egyszer szólt az Isten (vö. Zsolt 62,12), de ez egy szakadatlan és örökké tartó szózat“ (De diversis 5,1). Vagy ahogy nagy szent Gergely szerette látni a Bibliát: olyan, mint a tükör, mert történeteiben, tanításában, kifejezéseiben az istenkereső ember a saját arcát ismeri fel. (Vö. Moralia in Job II, 2.)

Az a tény tehát, hogy a kinyilatkoztatás kezdeti, tökéletlen értést és ismeretet hordozó szakaszai sugalmazott írásokban számunkra lecsapódtak, a javunkra történt. Csakúgy, mint a modern biológia állítja: az egyedi embrió fejlődése megismétli a faj fejlődéstörténetét — az egyéni üdvösségtörténet is az általános üdvtörténet egészének vetülete. A „lelki értelmezés“ tehát jogosult, ha nem szeszély és fantázia vezérli, hanem az üdvösségtörténet általános törvényeit alkalmazza egyéni lelki életünkre. Ebből a szemszögből talán jobban megértjük, miért fontos számunkra az, hogy a Biblia az Istent úgy ábrázolja, mint aki a pátriárkák, királyok és próféták tökéletlen hitéhez és értéséhez alkalmazkodik, pedagógiáját az ő gyengeségeikhez, bűnös botlásaikhoz, történelmi és társadalmi korlátáikhoz igazítja. Ezen nem botránkoznunk kell, hanem inkább hálával kell lennünk érte: velünk is ilyen jósággal és megértéssel akar bánni, hogy el ne taszítson, hanem inkább magához vezessen. És a mi korunkban is képes a romlottság és rosszakarat áradata ellenére üdvözítő akaratának érvényt szerezni.

c) A misztérium keresése

Az Ószövetség embere megélte és kifejezte az isteni önközlés paradoxonét. Isten nem hozható saját létünk színvonalára: nem mérhető, nem kutatható ki, nem írható le emberi fogalmak és ítéletek szerint. Mégis önmagát hozza le közénk. Először kiválasztott egyénekhez szól, aztán egy egész nép sorsával azonosul, végül ez a hosszú közénk jövetel a megtestesülésben egyéni emberéletünkkel és halálunkkal való azonosulásként koronázódik meg. A szentségi és kegyelmi életben közelebb van hozzánk, mint önmagunk — és mégis titok marad, kimeríthetetlen és elmondhatatlan.

Az Ószövetség tartalma nem sztatikus: nem fogalmak rendszere; nem logikai láncba rendezett állításokat tartalmaz. Dinamikus. Közeledés, hívás, keresés, próbatétel, bukás, felemelkedés kategóriái alapján kell „értenünk“ a választott nép Istenét, mert mi is mind az egyházi közösségben, mind egyénenként választottak és „meghívott szentek“ (Róm 1,7) vagyunk. Az ószövetségi írások irodalmi műfaját nem a dogmatikai kézikönyvek szempontjai határozták meg. Fogalmak rendszerező tisztázását nem sok sikerrel keresnénk. Annál nagyobb bőségben találhatunk költészetet. A líra nemcsak a zsoltárokban, de a próféták köny11