Szolgálat 54. (1982)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség Isten-képe és a keresztény lelkiség

veiben is a legfőbb kifejezési eszköz. A történeti könyvek műfaja sem a riport, hanem az epika minden válfaja. Még a tanítőmese sem hiányzik: gondoljunk csak Jónás vagy Eszter könyvére. Ideje, hogy rádöbbenjünk mi is arra, amit a középkor olyan jól tudott: a mi istenismeretünk töredékes és tökéletlen, mert az Isten misztérium. Ha közénk lép, ha velünk kapcsolatot teremt, ez a hozzánk jövés szükségképpen csupa feszültség, dráma és élmény. Ezért nem csoda, hogy a Biblia műfaját tekintve inkább szépirodalom, mint szakirodalom. A tárgyi adatközléssel és fogalmi gondolatközléssel legalábbis egyenrangú, sőt legtöbbször annál fontosabb az élményt közlő költészet.

Az „ellentmondások“, amiket a régi vagy modern markionista felfedez a Bibliában, nem oldhatók fel pusztán logikai módszerekkel. A helyes teológiai módszer ezeket az „ellentmondásokat“ sohasem fogja maradék nélkül világosan kitisztázott fogalmakkal helyettesíteni. Sok esetben ehelyett az üdvtörténeti valóság mélyén szunnyadó misztériumra kell visszavezetnünk a megoldatlan problémákat. Ha a megtestesült Istenről azt olvassuk, hogy elfárad, kérdezősködik, szükséget szenved, aggódik, elcsügged, szomorú mindhalálig, ugye akkor a válasz végső fokon az Istenember misztériuma? ö mindezeknek az emberi tökéletlenségeknek valóságos alanya lett, de hogy végső fokon hogyan, arra a kalkedoni dogma sem ad feleletet, mert a valóságos Isten és valóságos ember két természetű, de egyszemélyes egysége titok marad. Ha ezt így az Újszövetségről elfogadjuk, az Ószövetséggel is hasonló módon kell, hogy bánjunk. Ha a közénk lépő Isten Izrael sorsával közösséget vállal, annak sorsába és kultúrájába beleágyazza gondolatait és úgy közli velünk, akkor ugyancsak misztériummal, a megtestesülés misztériumához szerkezetileg hasonló titokkal állunk szemben. Hiszen itt is az Isten oknak és alanynak nevezi magát egy olyan emberi eseményforgatagban, ahol a közvetlenül megtapasztalható közeg mindig az emberi és véges valóság, de a végérvényes mondanivaló és a létet és irányt megszabó erő — a „lélek és élet“ — az Istené.

Befejezésül idézzük szent Iréneuszt, aki a második század végén mint a „régi presbiterek tanítását", tehát az őt megelőző és az apostolokat személyesen ismerő nemzedék hagyományaként rögzítette írásban az alábbiakat:

„Amikor (az ószövetségi írások) a pátriárkák és próféták ellen felrónak valamit, nem szükséges, hogy nekik szemrehányást tegyünk, nehogy evvel olyanokká legyünk, mint Kám, aki apja (Noé) mezítelenségét kigúnyolta, és kiesett Isten kegyéből. Inkább adjunk hálát az Istennek, mert az Úr eljövetelekor bűneikért bocsánatot nyertek. Hiszen, úgymond, ők is hálát adtak és dicséretet mondtak a mi üdvösségünkért. Azokat a dolgokat viszont, amiket az írás nem ró fel elítélőleg, hanem csak egyszerűen közöl, nekünk sem szabad vádként felhozni. Hiszen nem vagyunk Istennél buzgóbbak, és nem lehetünk különbek mesterünknél. Inkább a mélyebb értelmet keressük, mivelhogy semmi sincs jelentőség nélkül a Szentírásban ... így tanított bennünket az öreg presbiter, az apostolok egykori tanítványa a két szövetségről, bizonyítva, hogy mindkettő egy és ugyanazon Istentől való.“ (Adversus haereses IV, 31—32.)

12