Szolgálat 54. (1982)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség Isten-képe és a keresztény lelkiség

drámáját a korabeli izraeliták minden bizonnyal csak a saját népi-faji, időleges szemszögükből látták, élték át és magyarázták. De az Isten, aki őket nevelte, térítette és tanította, és akinek gondoskodása a Bibliát létrehozta, az egész emberiség javát tartotta szeme előtt. Mi, akik Krisztusban egyetemes Megváltót találtunk, tudjuk az Isten eredeti gondolatait, vagyis képesek vagyunk megtalálni az Ószövetség legeredetibb értelmét — az egyedi szerzők emberi gondolatain túl is. Másrészt csak akkor teljes a távlatunk, ha az ószövetségi üdvtörténet és a vele összekapcsolt kinyilatkoztatás minden egyes darabját képesek vagyunk Krisztusra vonatkoztatva szemlélni. Ez a krisztológiai szemlélet nem akar semmit sem kihagyni vagy elhanyagolni az Ószövetségből. Ellenkezőleg: minden ószövetségi adatot kiegészíteni kíván. A nagy ószövetségi intézmények, események és gondolatok teljességét Krisztusban látja: ő a törvény teljessége, ő az Isten köztünk való jelenlétének testi valóságot öltött temploma, ő az Isten uralmának, királyságának megvalósítója. Azok az ószövetségi tények és szövegek, amik a törvényre, a templomra vagy a dávidi királyságra vonatkoztak, az egész világ üdvösségét készítették elő, mert a krisztusi beteljesülésnek építettek utat, azt hirdették meg előre. Az Ószövetség krisztológikus látása Krisztus jöttét mint folyamatot és fokozatos megvalósulást tekinti. És erre a látásra nemcsak azért van szükségünk, mert a múlt kötelez, vagy a teljesség és a történelmi hűség megkívánja, hanem mert így leszünk csak képesek arra, hogy ma is, az üdvtörténet végső szakaszában az Isten jelenvalóságát mint jövetelt lássuk. Ezért van az, hogy az Ószövetség birtokba vételére nincs jobb keret, mint az adventi liturgia, amelyben a saját életünkön belül is az „istenbirtoklást“ adventi módon mint „jövetelt“, tehát mint istenvárást fogjuk fel.

b) A közösség és egyén párhuzama

Az üdvösségtörténet az egész emberiségre vonatkozik, de nem úgy, mint a történelem folyamában sodródó embertömegre. Isten az üdvöt szerző tettek sorát mindnyájunkért, azaz minden egyes emberért, mint hasonlatosságát hordozó személyért tette. Az ószövetségi történet és kinyilatkoztatás Izrael történeti népén túl az Egyháznak és azon keresztül végső soron az egyénnek szól: Isten az ő üdvösségadó szándékát az egyén személyes életére vonatkozólag közli. Minden a megváltó kegyelmet szolgálja, a kegyelem pedig az egyén lelkét emeli az isteni élet közösségébe. Már szent Jeromos visszhangozta ezt a felfogást: „mindazt, amit Izrael testi módon ígéretben kap, mi itt úgy mutatjuk be, mint ami bennünk lelki módon beteljesedett, és ma is tovább beteljesedik" — írja Izajás-kommentárjában. Azaz az Ószövetség végső célja lelki, és ezért a teljességhez hozzátartozik a történelmi és krisztológiai dimenzión kívül az emberi lélek „mélységi" dimenziója is. Az ószövetségi történet Isten pedagógiáját, bánásmódját, vezérlő és büntető cselekvését, próbára tevg kihívását, bűneink káoszában eltűnő, majd irgalmában újra felragyogó jelenlétét adja elő nekünk. Nekünk, ahogy már a római híveknek Szent Pál kifejtette: „Mindazt, amit előre megírtak, a mi tanításunkra írták, hogy a türelem és az írások vigasz10