Szolgálat 54. (1982)
Halottaink - Soltész Mihály (Confrater)
Váci Egyházmegye papnövendéke, másodszor is magára ölthette a papi ruhát. Ogy maradt meg emlékezetünkben, hogy mindig nagy buzgalommal, s vörösre<festett-arcú izgalommal készült a vizsgákra, s a vizsgákat szokás szerint követő hatalmas gyalogtúrákra is, amelyeknek szervezéséből sohasem maradt ki. S megmaradt élményként az az igyekezete is, ahogyan „szent irigységünket“ próbálta eloszlatni, amit kiváltott a Fekete Madonnáról szóló előadásával, a Pázmány Péter nevét viselő önképzőköri előadásával, és mint közülünk sokáig az első czenstochowai zarándok. Amikor 1965. június 20-án Dr. Kovács Vince püspök úr, váci apostoli kormányzó, kézfeltétellel elindította a papi úton, 33 éves volt. Szolgált, Ócsán, Pécelen, Úriban, Sashalmon, Soroksáron, Bugyiban. Munkájára jellemző volt a pontos, jó felkészülés. Egy napért is érdemes pappá lenni — mondogatta betegségének hónapjaiban a régiekkel, és boldognak tudta magát, hogy neki 16 évet ajándékozott az örök Főpap. Mert... egyszeresek eljutott hozzánk is a hír, hogy az örökmozgó „kis Lovas Ferinek“ fáj a lába. Aztán az is, hogy aktív, cselekvésre mindig kész lelke kezd a test börtönébe záródni. A titkos kór előbb tolókocsiba kényszerítette. Nyugdíjaztatta és nagylelkű édesanyja gondos ápolására bízta. Egyre jobban beszűkítette értelmi képességét: néha a Miatyánkba is belesült, utóbb már azt is elfelejtette. Marosi Izidor kecskeméti plébános, váci segédpüspök temette el a paptestvérek és az imádkozó, jámbor hívek segédletével az igazak hitében. Odafent majd magyarázatot nyer ez az élet is, hogyha most még csak annyit tudunk is: nem is lehetett olyan rossz, hiábavaló élet az, amelyet először a Kereszthordozó élt át, meg a Hétfájdalmú. TPD SOLTÉSZ MIHÁLY (1909—1962) A Szabolcs-Szatmár megyei Pátyodon született szegény földművelő szülők hét fel- növekedett gyermeke közül másodiknak. Korán ébredt benne a vágy papi hivatásra. Szülei — bár szegény és nagy családú szülőknek nem volt kis feladat a taníttatás abban az időben — ezért elhatározták, hogy taníttatni fogják. Gimnáziumi tanulmányait Nyírbátorban és Miskolcon végezte. Érettségi után kérte felvételét a hajdúdorogi egyházmegye papnövendékei közé, de a sok jelentkező miatt nem jutott be. Ez nem szegte kedvét, erősebb volt hivatása, mint az eléje tornyosuló akadály. Budapestre utazott, ott beiratkozott a Hittudományi Akadémiára. Néhány hónap múlva azonban meghalt édesapja. Az édesapa halála nagy veszteséget jelentett a népes családban, számára pedig azt is, hogy otthonról nem tudták anyagilag támogatni. Ahhoz, hogy tanulmányait folytathassa, meg kellett állnia a maga lábán. Tanítványokat vállalt, majd később hitoktatást, és így tartotta el magát. Mind az öt évet külső növendékként végezte el. Szerény keresetét úgy beosztotta, hogy még otthon maradt testvérein is segített, s lelkileg is irányította őket. 1942-ben szentelte áldozópappá dr. Dudás Miklós püspök. Első állomáshelye Nagy- kálló volt, itt volt segédlelkész három évig. A háború itt érte családjával együtt. A kápláni lakás találatot kapott, úgyhogy szinte minden nélkül kellett új állomáshelyén, Szakoly községben (szintén Szabolcs-Szatmár megye) kezdeni az önálló papi munkát. A helység addig filia volt. Itt Szakolyban 30 évig munkálkodott. A faluban nagy tekintélynek örvendett, nemcsak hívei, hanem a testvéregyházak tagjai előtt is. Tréfásan néplelkésznek nevezte magát. Aki egyszer végighaladt vele Szakoly utcáján, egyetértett e jelzővel. Mindenkit ismert, szerette az embereket, senki mellett nem haladt el szó nélkül, akkor is tréfált, ha gondjai voltak. Igyekezett magáévá tenni Szent Pál filippiekhez írott levelének figyelmeztetését: „örüljetek az Úrban mindenkor, újra mondom, örüljetek!“ 103
