Szolgálat 53. (1982)
Tanulmányok - Kereszty Rókus: A középkorú ember válsága
harcoló környezetvédő mozgalmat is a hasznossági szempont vezeti. Csak nem anyagi haszonszerzésre, hanem lelki egészsége ápolására akarja a természetet felhasználni. Nem mintha a természet anyagi és lelki felhasználása önmagában rossz volna. De nem hagyhatjuk, hogy ez az énközpontú magatartás egészen eluralkodjék bennünk. A lelki egészség kulcsa ugyanis éppen az objektivitás, a dolgok és emberek konkrét valóságát felfedező, önmagukért „ízlelni“, értékelni tudó magatartás. John McMurry ezt a gondolatot így fogalmazza meg: ... Azért vesszük szemügyre a dolgokat, hogy lássuk, nem azért, hogy felhasználjuk őket. .. Hallgatjuk a világ hangjait pusztán azért, mert jó hallgatni őket, minden további szándék és cél nélkül . . . Megérintjük a dolgokat, mivel érezni akarjuk őket... Ha így használjuk érzékeinket, mintegy új életet találunk bennük ... Olyan dolgokat látunk, hallunk és érzünk, amelyeket azelőtt észre sem vettünk s azon kapjuk magunkat, hogy örülünk létezésüknek. Mivel szeretni akarunk, azon kapjuk magunkat, hogy az érzékeinkben élünk, hiszen ebben áll a szeretet lényege. Ha szeretek valakit, mindenekelőtt minél teljesebben és gyengédebben tudatomba akarom ölelni. Látni és hallani akarom, nem azért, mert használni akarom valamire, hanem egyszerűen azért, mert ez a természetes és egyetlen módja annak, hogy létének önmagáért örüljek. Ez a szeretet útja és az egyetlen útja annak, hogy (igazán) éljek ... Ha szeretek valamit, meg akarom tölteni vele tudatomat. Állítani akarom létét. Érzem: jó, hogy a világon van, és jó, hogy az, ami. Akarom, hogy mások is lássák és örüljenek neki. Újra meg újra látni akarom. Ez a tudás elsősorban az érzékekben van . .. Az értelmi ( = gyakorlati) tudás énközpontú. Az érzékeket csak eszközül használja. De a közvetlen érzéklő tudat (sensual awareness) középpontja rajtam kívül, a világban van, a dologban, amelyet önmagáért érzékel és szere*. George Morrow rajza jó humorral illusztrálja a különbséget: Férj és feleség áll a dombtetőn, nézik a naplementét. Az égen fényes felhőcsíkok ragyognak. „Milyen szép naplemente“, szólal meg a feleség. „Erről jut eszembe“, feleli a férj, „ne felejtsd el megmondani a szakácsnőnek, hogy a reggeli szalonnát vékony csíkokban szeretem". (B. Basset, The Noonday Devil, 81. 1.) Sík Sándor öregkori verseiben felcsillan ez az új látás. Már nem azért csodálja a világot, hogy „dalba, versbe álljon“, hogy neki muzsikáljon, hanem „csak úgy magában mindent és magának“ (A hatvanévesek angyala). Megérti, hogy azelőtt „ön zajába burkolta el csalóka ihlet“ s ezért meg sem hallotta „azt a más zenét". Most azonban valami újat tapasztal: Virágzó hársak hűvösében Magányos csendben üldögéltem, Nem is kívántam mást, csak éppen Lenni, mint a lomb. Mikor már-már elszenderültem, Egyszerre fölrezdült körültem Egy álomhalk, valószerűtlen Földöntúli hang. Száz méh, a hárs virága kelyhén Illattal csordulóra telvén Surrogja rezge szárnya nyelvén Léte mámorát. (Hársfák) Ha a halál elfogadása s a dolgoknak ez az új, objektívabb látása gyökeret ver a lélekben, az ebből származó nyugalom és békesség átformálja a munká2 17
