Szolgálat 52. (1981)
Halottaink - Havas Zoltán Ferenc (Gyónógyermeke)
Március elején elküldöttem neki néhány oldalt a fent említett emlékezésből. Erre már nem kaptam választ. Rosszat sejtettem, imádkozgattam is érte. és most íme elért a gyászhír, hogy a szombathelyi egyházmegye nesztora júl. 17-én Budapesten csendben elhunyt az Úrban. A Balaton partján, Szigligeten temették. Lelkének Ura, az örök Főpap, akinek a szolgálatában állt 88 esztendeig, akinek örök áldozatát 65 éven át bemutatta, bizonyára tárt karokkal fogadta. Feri bácsi, jó szolgája voltál Uradnak és a lelkeknek: menj be Urad örömébe! Őry Miklós HAVAS ZOLTÁN FERENC (1894—1977) A szelíd és alázatos szívű Jézus szelíd és alázatos szívű szolgája volt. Finom emberi és papi egyéniségét a hallgatagság palástja alá rejtette. Hányszor kérdezték tőlem: ki ez a lassú járású, választékos modorú öreg pap? Hisz nyugdíjas élete egyfolytában Tatán telt el 27 évig, két beteg nővére gondozásában, akiket később ő ápolt is, pedig súlyos vérző veséje volt. Egyszer konyhai munka közben találtam, nővérei között uborkát válogatott. S ezt olyan természetességgel csinálta, mintha ebben nőtt volna fel. Pedig igen művelt és jómódú környezetben nőtt. Édesapja egy életen át Tata megbecsült jegyzője volt. Tatán született. Itt járt iskolába. Először a „normába“ két évig (sajátos tatai piarista találmány: előkészítő a gimnáziumba), utána az algimnáziumba, majd onnét Vácra és Székesfehérvárra került. Vékony, törékeny volt. Ki hitte volna, hogy még a gyémántmiséjén is ott lehetünk, — igaz, csak házában, ahol misézni szokott. Gyerekkora óta papnak készült. Volt katonapáter a huszároknál az első világháborúban (szerettem volna lovon látni a 120 kilójával!). Egyik szabadságát az esztergomi egyházmegye területén töltötte. A frontvonalból jött, ahol mindig együtt volt katonáival. Minthogy tintája nem volt, ceruzával írt Csernoch János hercegprímásnak, hogy gyóntatási engedélyt kérjen. A prímás tintával, sajátkezőleg adta meg: míg csak ő él, vihesse Havas Zoltán Mesteréhez a gyóntatószékben az embereket. Volt fogházlelkész, kórházlelkész, falusi plébános. Mindenütt szinte űzte hivatása, hogy a jó hírt és a vigaszt vigye embertársainak. Sugárzott a boldogságtól. Rábata- mási hívei gyémántmiséjére autóbusszal jöttek el utána 27 év múlva is. 18 évig volt ott, betegsége miatt kellett nyugdíjba mennie. Papi leikülete minden közelébe került embert meghódított. Csak Zoli bácsit keresték nagy körzetben az utolsó úthoz. Alig mozgott már, de egy névnapi ebéd után kiment annak a betegének temetésére, akit ő vitt Mestere elé. Mindig kész volt kisegíteni, prédikálni is. Megszólalása élmény volt. Egy mariológiai előadását csodáltuk meg legjobban, amelyet rekollekción olvasott fel. Már komoly beteg volt. de ha gyóntatásról volt szó, a nevezetes napokon hívás nélkül bent ült Tatán vagy Tóvároson a kiengesztelés helyén. A latinon és németen kívül értette az összes szláv nyelveket. Azért tanulta meg, hogy katonáival érintkezhessen. Még haláltusájában is bosnyákul kiabált. Előtte maga kérte nem egyszer a szentkenet szentségét. Azóta nincs Tatának „Mindenki Zoli bácsija". Amilyen szelíden élt, olyan szerényen ment el. Felejthetetlen nekem is, hisz Tatán én is kispapja voltam. Azóta sokszor élveztem még megejtő humorát, ami haláláig nem hagyta el- Tele volt anekdotával, még halálos ágyán is humorizált. A rekollekciós gyűlések is hiányolják nagy papi felkészültségét és gyóntatási ügyességét. Nála találkoztunk, a két plébánia működő és nyugdíjas papjai. Első alkalommal szemem-szám tátva maradt a megrakott villás reggel is asztal láttán. , Talpig ember és szent pap volt. Soha másokat meg nem ítélt, még csak nem is kifogásolt. Hangja szelíd, embersége megnyerő volt. De tudott a katonaságnál vagy 98
