Szolgálat 52. (1981)
Tanulmányok - Csőgl János: Az eukarisztia a keresztény élet forrása és csúcsa
A trienti zsinat utáni időkben egyházunk kissé egyoldalúan helyezte előtérbe a szentségimádó lelkületet. Ennek mintegy lelkipásztori korrekciójaként hangsúlyozta a legutóbbi zsinat az eukarisztia lakomaáldozat jellegét. Mindamellett nem szabad most egy másik egyoldalúságba esnünk, tehát nem szabad elhanyagolnunk a megmaradó oltáriszentség kultuszát. Ezt mind közösségben, mind magánúton gyakorolnunk kell. Erre buzdít maga a zsinat is. A szentmise mellett „nem szabad elhanyagolni a keresztény nép egyéb áhítatgyakorlatait sem (amelyek vagy szentségimádás, vagy szerepel bennük a szentségi áldás); különleges megbecsülést érdemelnek az egyes részegyházak vallási gyakorlatai“ (Sacrosanctum Concilium, 13). „Az imádság háza legyen szép, áhítatra hangoló... Itt talál segítséget és vigasztalást az, aki hittel imádja a jelenlévő Isten Fiát, Üdvözítőnket“ (Presbyterorum ordinis, 5). Ugyanakkor egyházanyánk azt is lelkünkre köti, hogy a szentségimádás, az eukarisztia előtti imádkozás a szentmisét és a szentáldozást tartsa szem előtt. Ezt említi mind a két idézett dokumentum. A közös áhítatgyakorlatok ajánlását tartalmazó szent irat ezt mondja: „Fontos azonban, hogy ezek az áhítatgyakorlatok legyenek összhangban a liturgiával, mintegy abból fakadjanak, és arra készítsék fel a népet.“ Az egyéni szentséglátogatást ajánló sorok pedig teljes egészükben így hangzanak: „aki hittel imádja az áldozati oltáron értünk felajánlott és jelenlévő Isten Fiát.“ Mindebből az következik, hogy sem a közös, sem az egyéni oltáriszentség előtti ájtatosságot nem szabad egyszerűen úgy felfognunk, mint imádkozást Isten különleges jelenlétében. Igaz, az eukarisztiában Istent imádjuk, de úgy, amint emberként jelent meg köztünk. „Isten Igéje ízig-vérig emberként lépett be a történelembe“ (Gaudium et spes, 38), és ugyanígy maradt köztünk a leg- méltóságosabb szentségben is. Azért fontos, hogy az eukarisztiában az emberré lett Istennel találkozzunk, mert ha egyoldalúan csak Jézus istenségére figyelünk, akkor mintegy vele szemben állónak tekintjük magunkat, akit kérünk, imádunk, hálánkkal veszünk körül stb. Ez azonban Jézussal kapcsolatban nem kielégítő magatartás, ö azért lett egy közülünk, hogy vele azonosuljunk. Az ő szent, Isten Fia személyébe felvett embersége az ősszentség, ebbe akar beoltani minket, és azt óhajtja, hogy vele való egybenőttségünk mind fokozottabb és bensőségesebb legyen. Az oltáriszentség — mint már említettük — nem egyszerűen a Megdicsőült, hanem Jézus íényegjelenléte, tehát mint megmaradó szentség is tartalmazza Urunk egész életművét, életének minden mozzanatát, elsősorban húsvéti misztériumát, elfogadott áldozatmivoltát. így kell tehát szemlélnünk és imádnunk őt. Ez a látásmód követésre ösztönöz bennünket, így válik a rejtező Úr Utunkká és Életünkké. így lesz igaz a szentségimádókról a zsinat kijelentése: „Az eukarisztia felszólítja és készteti őket, hogy önmagukat, munkájukat és minden teremtményt Jézussal együtt áldozatul mutassanak be“ (Presbyterorum ordinis, 8
