Szolgálat 52. (1981)
Tanulmányok - Csőgl János: Az eukarisztia a keresztény élet forrása és csúcsa
5). Mivel pedig a lényegjelenlét Jézus legapróbb tetteit is az eukarisztiába foglalja, hiszen valamennyi végső áldozati cselekedetére irányult, azért a szentségi- lég jelenlévő „Isten Igéje figyelmeztet, hogy a szeretet nem várja a nagy tettek alkalmait; a szeretetet mindenekelőtt az élet hétköznapi helyzeteiben kell gyakorolni" (Gaudium et spes, 38). A szentségimádás emlékeztessen arra, hogy a szentmisében és a szentáldozásban Istennek ajándékoztuk magunkat, és hogy ez az önátadás kötelez bennünket egész életvezetésünkben, minden cselekedetünkben. Arra is ösztönözzön a szentségimádás, hogy magatartásunk mindenkor olyan legyen, hogy a legközelebbi liturgiában, amelyben résztveszünk, már tökéletesebb önmagunkat egyesíthessük az önmagát áldozatul adó Krisztussal. Az egyéni szentségimádással kapcsolatban arra is ügyelnünk Kell, hogy ez az áhítatforma ne izoláljon a szent közösségtől, hanem lélekben inkább hozzá kapcsoljon. Erre buzdít az eukarisztia jellege. Először is az a tény, hogy az az egyháznak mint közösségnek a „produktuma“. Az oltáriszentség csak azért lehet ott az oltárszekrényben, mert az egyház a pap igéje által létrehozta. „Üdvözítőnk az egyházra (amely szükségképpen közösség) bízta halálának és feltámadásának emlékezetét, az egység jelét, a szeretet kötelékét“ (Sacro- sanctum Concilium, 47). Továbbá, mivel a szentségi jelenlét lényegjelenlét, azért valami titokzatos módon magába foglalja az egyház közösségét is, hiszen Jézus lényegvalóságához az is hozzátartozik, hogy ő a Fej, és így vele egybenőtt a Test, vagyis a megdicsőült, a küzdő és a szenvedő egyház. Az isteni szólőtő annyira egy a vele egy szőlővesszőkkel, hogy ez az egység az oltári- szentségben is valóság. Ennek tudata kell, hogy felébressze bennünk a legszentebb közösségi érzületet. A szentségimádásról szólva még egy lépéssel tovább mehetünk. A zsinat tudja, hogy „a lelkiélet nem csupán a szent liturgiában való részvétel. Hiszen a keresztény embernek a szobájában is el kell vonulnia, hogy titokban imádkozzék“. Sőt „a keresztény embernek szüntelenül kell imádkoznia“, ami nem lehetséges másképp, csak úgy, hogy minden tudatos mozdulatunkat istendicsőítéssé, áldozati tetté nemesítjük, „hogy Jézus élete megnyilvánuljon halandó emberségünkben“. Hiszen arra kértük „a szentmisében az Urat, hogy a lelki áldozat felajánlását elfogadva tegyen bennünket örök (tehát szüntelenül Istennek adott) áldozattá“ (Sacrosanctum Concilium, 12). Mivel tehát a szavakkal és a magatartással végzett ima akkor igazán kedves Atyánknak, ha önátadás, áldozati tett, vagyis ha az eukarisztikus ünneplésre irányul és abból táplálkozik, azért ajánlatos minden imánkat és egész életvezetésünket eukarisztia-centrikus- sá tenni. Ez mind kegyelmileg, mind lélektanilag, mind az önnevelés szempontjából a legcélszerűbb és a leginkább üdvösségre vezető lelkűiét. 9
