Szolgálat 52. (1981)

Tanulmányok - Michel Sales: Az egység szentsége

Ha az Egyház úgy vesz részt az eukarisztia szentségében, úgy emlékezik meg Krisztus áldozatáról, hogy nem akarja élni is, amit az jelent és megvalósít — Krisztus testének egységét a Lélek árasztotta szeretetben —, akkor önmagát ítéli el. Az eukarisztikus közösség: a szentáldozás valóban a szellemek megkülönböztetését hozza létre: megítéli azt, aki részesedik benne. „Aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyák a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az Úr testét, saját ítéletét eszi és issza“ (1Kor 11,27-29).

Akkor hát — mondhatja valaki helyesen — ki méltó részt venni az Úr lakomáján? Természetesen valójában senki közülünk. De valamennyiünknek — akármelyik hierarchikus fokra helyezett is bennünket Isten, vagy bármilyen előrehaladottak legyünk is az életszentség útján — az a feladatunk, hogy méltóvá váljunk. Magának a szentmisének a szerkezete magában foglalja a résztvevők megtérésének dinamikáját, a teológiai értelemben vett alázatosság és igazság aktusát. A keresztény elsődleges magatartása a „megtört szív“ (vö. 51. zsoltár), amely Isten és testvérei bocsánatáért esdekel. „Ismerjük el, hogy bűnösök vagyunk, így készüljünk az eukarisztia megülésére“ — mondja a pap a szentmise kezdetén. (Magyarban: „Testvéreim, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait.“) így bűnösnek ismerjük el magunkat az egyetlen Test egysége ellen, amelybe keresztségünk beletestesített, mi pedig megtörtük a közösséget Istennel és egymás között. A liturgia még azzal is hozzájárul az „igazság megteremtéséhez“, hogy ítéletünkre előszámlálja Isten csodálatos tetteit, amelyek állandóan megelőznek bennünket, így még jobban kiemelve hálátlanságunkat vagy nagylelkűségünk hiányát. Végül még abban a pillanatban is, amikor magunkhoz vesszük Krisztus testét és iszunk a kehelyből, az Egyház az evangéliumi százados csodálatos hitvallását adja ajkunkra: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem“ (vö. Lk 7,7)*. Látjuk: az Egyház nem hiszi, hogy valaha is méltók vagyunk magunkhoz venni Krisztus testét és vérét. Őrá hagyatkozik, tőlünk pedig azt kéri, hogy számítsunk az Ö szavára. Ebben az értelemben az eukarisztia elválaszthatatlan a bűnbánattól, a bűnök elismerésétől és beismerésétől. De illúzió lenne azt gondolni, hogy az Úr testében és vérében való részesedés igazvoltunkat föltételezi. Azért részesedünk az eukarisztia szentségében, hogy megszente„Ismerjük el, hogy bűnösök vagyunk“

* A pap halkan mondott imái a szentáldozás előtt még kifejezőbbek: „Uram Jézus Krisztus, szent Tested és Véred vétele ne váljék ítéletemre és kárhozatomra, hanem jóságodból szolgáljon lelkem s testem oltalmára és gyógyulására“ — vagy: „Uram Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, te az Atya akaratából, a Szentlélek közreműködésével halálod által életre keltetted a világot: szabadíts meg engém szent Tested és Véred által minden vétkemtől és minden bajtól; add, hogy mindig ragaszkodjam törvényedhez, és soha el ne szakadjak tőled."

34