Szolgálat 52. (1981)

Tanulmányok - Michel Sales: Az egység szentsége

lődjünk, nem azért, mert szentek vagyunk. Más szóval: Krisztus testétől kell várnunk, hogy átalakítsa testies életünket, és a magáéba formálja át, „hogy ezután már ne önmagunknak éljünk, hanem neki, aki értünk meghalt és föltámadt“ (IV. kánon; vö. 2Kor 5,15).

Az utóbbi években számos kereszténnyel találkoztam, köztük papokkal és szerzetesekkel is, akiknek aggályaik voltak, hogy bizonyos hittestvéreikkel együtt járuljanak az Eukarisztiához, ürügyül hozva fel, hogy bizalmatlanságot, sőt gyűlöletet éreznek irányukban politikai, családi vagy egyéb okokból, — nehogy — mondották — képmutatók legyenek. Eszerint elfelejtik, hogy az Euka- risztia nemcsak jelent valamit, hanem megvalósítja azt, amit jelez, és hogy Isten működik benne értünk. „A keresztény istentisztelet, mielőtt latreutikus (Istennek adott tisztelet) lenne, theurgikus (Isten műve) és szótério- lógikus (az üdvösség megvalósítója): először nem abban áll, hogy valamit, ami a mienk, felajánlunk, Istenhez emelünk, hanem hogy megkapjuk Isten tevékeny ajándékát“ (Yves Congar). Másképpen: „a hívők helyes magatartása a szentmisén Krisztus és az Egyház áldozatának gyümölcse, nem pedig forrása“ (G. Philips).

Valóban csakis az evangéliumi bűnös nő szívével részesedhetünk méltóan Krisztus testében (vö. Lk 18,9-14), és a kegyelem által, amely megadja a hitet, hogy semmi sem lehetetlen az Istennek. Egyáltalán nem a magunk erejéből, hanem az ő Lelkét lekönyörögve és befogadva szeretjük testvéreinket, —hát még ellenségeinket. Nem kell kételkednünk, hogy képmutatók vagyunk, amikor Krisztus testéhez és véréhez járulunk, hogy megtaláljuk ebben a vele való közösségben a világosságot és erőt életünk végsőkig való kiszolgáltatására, akárcsak ő.

Az Eukarisztia vád megoszlásunk ellen, és arra hív, hogy fölébe kerekedjünk, mint Krisztus, és vele együtt. Nem úgy, hogy bűnbakot keresünk rá, sem azzal kezdve, hogy elítéljük az elhamarkodottan bűnösnek tekintetteket, — hanem úgy, hogy akármilyen helyzetet foglalunk is el az Egyházban, akár pásztorok vagyunk, akár hívek, Krisztus érzelmeit tesszük magunkévá. Az övéit, aki engedelmes lett a kereszthalálig érettünk, szegény bűnösökért.

Mondanunk sem keil, hogy az ilyen lelki beállítottság — bár mindazokkal közös, akik a keresztény névvel dicsekedhetnek — elsősorban érvényes azokra, akiket Isten az apostolok utódaiul rendelt, hogy közösségben egymással és Péter utódával — akinek különös feladata az egység szolgálata — bemutassák az eukarisztiát. Ha a keresztények megoszlása botrány, mit mondjunk akkor az egyetlen papság megoszlásáról, amelyet Krisztus alapított, hogy bemutassa az eukarisztikus áldozatot, és létrehozza általa az Egyházban lényegi gyümölcsét: az egységet?

„Communio“ folyóirat (Párizs) 11(1977)5,2-8.

35