Szolgálat 52. (1981)

Tanulmányok - Szigeti Miklós: Örök szemtől szemben

ugyan ott találta. ,Mit csinálsz itt ilyen sokáig?* kérdezte. A másik így felelt: .Nézem a jó Istent, és a jó Isten néz engem*.“1

így szerette elmondogatni ezt az esetet Vianney Szent János, az arsi szent plébános, és ilyenkor mindig könnyezve fejezte be: „Nézte a jó Istent, és a jó Isten nézte őt. Ebben minden benne van, gyermekeim!“ És mi hozzátehetjük: Talán ez a legszebb meghatározása a szentségimádásnak. Mert mit is teszünk, amikor imádjuk a legméltóságosabb Oltáriszentséget? Nézzük Istenünket, a szentségi Jézust, és ő néz minket. S ebben a tekintetben benne van minden, benne van szeretetünk, bánatunk, benne van imádásunk, hódolatunk, engesz- telésünk és kérésünk. Tekintete nyomán lelkűnkbe száll a béke, az Ö békéje, amelyet a világ nem adhat meg. Megújul annyi sok találkozásunk kegyelme, „lángol a szívünk“, amikor magyarázza szeretetének tanúságjelét, és felkiáltunk: „Uram, jó nekünk itt lenni!“ Szeretnénk megörökíteni a táborhegyi pillanatot, megáll az idő, s amikor felocsúdunk, ott van ö, mint azelőtt volt, a szent színek alatt, s nekünk vissza kell térni a hétköznapok szürkeségébe. Nem, nem is szürkeségbe, hiszen azt is beragyogja az eukarisztikus jelenlét láthatatlan sugara, és a szürke kötelességteljesítésből istenszolgálat lesz.

Tudom, manapság nem nagyon divatos szentségimádásról beszélni. Tisztában vagyunk azzal, hogyan alakult századokon át az Oltáriszentség tisztelete a szentmisén kívül. De ez a fejlődés jogos és helyes volt, még akkor is, ha talán ma már különösnek találjuk gyermekkorunk kitett-szentséges miséjét, amelyen ministránsként vigyáznunk kellett a kettős térdhajtásra, és a pap is másképp mozgott az oltárnál, nehogy hátat fordítson a szentségi Úr Jézusnak. Tudom, eltörölték a „szentséges misét“, de nem a szentségimádást. Egyházunknak jogában áll irányítani és ellenőrizni az áhítat megnyilatkozásainak fejlődését. De tévedés volna azt hinni, hogy a helytelen gyakorlat leépítésével azt az elvet is elveti, amelyből a téves gyakorlat kinőtt.

A II. Vatikáni Zsinat 16 döntése lelkipásztori jellegű. A Trienti Zsinat 25 üléséből hármat teljesen az Oltáriszentségnek szentelt, és végleg rögzítette a katolikus Oltáriszentség-tant. A II. Vatikáni Zsinat inkább a mai Egyház és világ kérdéseivel foglalkozott. Egyetlen egy döntést sem szentelt külön az Oltáriszentségnek. Mégis több mint száz utalást találunk bennük erre vonatkozólag, és csak három okmány — mivel nem talál tárgyához — nem említi egyáltalán (IM, NA, DH). Kifejezetten „ex professo“ csak a Liturgikus Konstitúció egyik bekezdése tárgyalja az Oltáriszentséget, de az is inkább a szentmiseáldozatra vonatkozik (SC 47). A Zsinat kifejezetten ajánlja a szentséglátogatást (PO 13; 18). A Zsinat utáni pápai és kongregációi megnyilatkozások határozottan kiállnak az Oltáriszentség szentmisén kívüli tisztelete mellett.2

Komoly tanulmányokat írtak az Oltáriszentség imádásáról, a szentséglátogatásról, de a szívnek sokkal többet mond, ha ellessük, hogyan végezték a szentek szentséglátogatásaikat, szentségimádásukat. A tudás önmagában véve még nem tesz szentté. Nem elég ismerni a hittudományt, élni kell. A szentek ezt tették. Lisieux-i Szent Terézt Yves Congar „az atomkor szentjének“ nevezi, és

20