Szolgálat 51. (1981)
Eszmék és események - Levelesláda
LEVELESLÁDÁNKBÓL Marosi atya halála lesújtott személyesen is, de fáj vesztesége az erdélyi egyházmegyének és püspökének is egyaránt. Szinte nem is hisszük, hogy többé nincs az a paptestvér, aki széttárt kezekkel, számítgatás nélküli szolgáló segítségével, szíve mélyéből fakadó mosolyával várt mindig minket a Kárpátok közül . . . Rajongónk, megértőnk, s az egyik legnagyobb segítőnk volt. Nagyon fáj, hogy elvesztettük. Elhívta őt a Legnagyobb Szeretet, hogy megmutassa neki: érdemes „túlzásba vinni“ a felebaráti szeretet szent parancsát! Ma már megkapta érte a szent jutalmát. A Szolgálat egyik oszlopa volt, legyen most is az Égi Szolgálat egyik leghathatósabb munkása, aki rövid, de oly tartalmas papi életének érdemeivel kieszközölheti, hogy drága Szüzanyánk és földi testvéreink — a szentek egyessége címén — ezután is velünk lehessenek, „ahogy lehet“. Főleg az általa megmutatott úton ... aki nem sokat mutatta ezt az utat, hanem naponta járta! — Ö nem halt meg. Jézus Szentséges Szívébe előre ment, és oda várja gyermekeit, óriási nagy családját az egész földkerekségről: megszámlálhatatlanok vagyunk, akiket 25 év óta lelkileg táplált, és most könyörgünk Hozzá. Papi életét a paténára tette, és mint Ábrahámnak, az ő ivadékát is megsokszorozta az Úr. — A jó Atya a szeretetet élte és adta. Ezt pedig mi nem tudjuk mindannyian elmondani. Valahogy mindig vétünk ezen erény ellen. Atya velünk maradt! Lelke továbbra is köztünk tevékenykedik. Imádkozzunk, hogy a megboldogult Atya útján járni tudjunk. — Annak ellenére, hogy hiszem, hogy Marosi atya a legboldogabb húsvétját ünnepelheti, mégis nagy űrt hagy maga után. Ez különösen áll az ilyenekre, akik egyebet sem tettek, mint jót honfitársaikkal. Édesanyám nem tudott az ősszel betelni azzal, hogy milyen nagy szeretettel fogadta őket Marosi atya, ennyire szívélyesen, barátian sehol sem fogadták, bár egész útjukon sok szeretetet, megértést, segítséget kaptak. P. Orosz mondta egyszer: az a fontos, hogy az emberek sok jót soroljanak fel Isten előtt arról, aki meghalt. Marosi atyáról nyilván sokat sorolnak fel az emberek. — Ez a pap igazán nem önmagáért élt, igazi „Krisztus-követő“ volt, a szó legigazibb értelimében; életműve embertársainak segítése volt, nemcsak paptestvéreié, hanem a laikusoké is. Senkit sem ismerek, aki bármi ügyben hiába fordult hozzá! Most meg fogja kapni érte Urától, Urunktól és Üdvözítőnktől csodálatos jutalmát, és nem érte, hanem hozzá fordulhatunk ismét segítségért, s ő ezután is meg fog tenni mindent. . . — Könnyeimet nem tudtam visszatartani. Marosi Atya volt eddigi életemben az első, akit soha nem láttam, de akinek szeretete a szeretet hullámhosszán a „Szolgálat“ által hozzám, és rajtam keresztül a „Napbaöltözött Asszony“ szolgáihoz eljutott. Szeretetteljes jóságát szentmisemondatással köszöntem meg. Kérjük az irgalmas Istent, jutalmazza meg örök javakkal hűséges Szolgája nagylelkű önzetlen szeretetét. — Talán a legelső szavam annak emléke, aki szinte gondviselő szerepet töltött be, mikor elindította a Szolgálatot és tán azzal a sokszor már csüggedökben is ébren tartotta a hitet. Valóban szolgálat volt az élete, és adjon is az Úr Isten imádságaink szerint „boldog nyugalmat és örök emléket“ neki. — Amikor Marosi Laci Szegeden ötödéves volt, én akkor voltam első éves. Ameddig itt dolgozott Magyarországon a nagyváradi egyházmegyében, addig is a legbuzgóbb és legügyesebb papok közé tartozott. Mindig meleg gondolattal gondoltam rá. Őszinte szívből sajnálom. Szerettem Öt. Szerettük Öt. — Marosi atyával évenkint egyszer váltottunk levelet. Soraiból nagy emberszeretettel megáldott, kincseket magában hordó lélek birtokosát ismertem meg. E levelem is mélyíti bennem reá visszaemlékezésemet. Szeretettel őrzöm értékes sorait. Mindazok részére, akik átvették tőle a feladatokat, egyszerű szívvel kérem a jó Isten segítségét, hogy töretlenül és minél több eredménnyel folytassák jelmondatuknak, a „non ministrari, séd ministrare“-nak megvalósítását. Engem mint református lelkipásztort is mélyen érintett a váratlan szomorú hír Marosi László testvérünk haláláról. Soha nem láttam öt, mégis ismerős számomra, s 85
