Szolgálat 51. (1981)
Eszmék és események - Levelesláda
bár nagy volt a távolság köztünk, szívemhez mindig közel éreztem. Az áldásból, amit Isten Benne adott, nekem is jutott, szeretete írásain is átsugárzott. Ezért gyászukban én is osztozom. Érte, szolgálatáért Istent magasztalom. — Nagyon megdöbbentett Marosi Atya halála. Hiszen halála előtt néhány nappal kaptam tőle kedves testvéri levelet Édesapám halála alkalmából. Olyan jól esett tőle az együttérző meleg szeretet, amivel vigasztalt. így most már kedves emlékként őrzöm meg szívemben nemcsak sok éven át megtapasztalt kedvességét, hanem azt a hitvalló vigasztalást is, amit ő is a halál árnyékából küldött nekem. Sok éve már, hogy ismeretlenül és „másvallásúként“, de mint volt bencés diák „bekopogtattam* egy levél által hozzá, és olyan szívesen állt mindenben segítségemre. Igaz embert és Istenünk igaz és jó szolgáját ismertem meg benne. Ha módomban lenne, hálásan tennék a sírjára egy szál virágot, de imádságom áldó szava hiszem, hogy utoléri Istenhez tért lelkét. — Sokat imádkozom Marosi atyáért, meg hozzá is, hogy tartsa egybe a kinti-benti magyarokat. — A szomorú hír nyomán bizonyára özönével érkező részvétnyilatkozatok csak csekély kifejezője lesz és lehet annak a fájdalomnak, amely a magyar papságot s benne mindazokat eltölti, akik Marosi Atya áldozatos, fáradhatatlan, nagyon sok munkát jelentő s ezen keresztül kimondhatatlanul értékes szolgálatának részesei lehettek. Milyen szomjasan vártuk a Szolgálat minden számát! Mennyi örömet, segítséget, lelki élményt jelentettek a könyvek, amelyeket nekünk juttatott. S mindent vállalt önzetlenül, Jézus Krisztusért és Egyházunkért. De Hazánkért is, melynek hűségesen helytálló tagja volt. Jutalma legyen Az, akit leikével, minden erejével szolgált! + Münchenben csak akkor láttam a Szentatyát, amikor a városháza előtti téren a Mária-oszlop előtt elmondta a hívekkel együtt az esti Őrangyalát és áldást adott. Késve jött a művészeknek tartott beszédről. A tér és az odavezető utak telve voltak emberekkel, akik fegyelmezetten vártak; a mikrofonból irányították a közös énekeket és az örvendetes olvasót felváltva. Igazi áhítat volt a téren. Amikor a pápát kísérő kocsik befordultak a térre, mintegy varázsütésre izgalom fogta el az embereket. „Most rögtön pánik fog kitörni, tolakodni fognak* — gondoltam magamban. De ugyanolyan gyorsan ismét nyugalom lett úrrá. Egy csoport hangosan kiáltani kezdte: „Amo te“, de a körülállók csendre intették őket. Lassan szitálni kezdett az eső, amíg a Szentatya felváltva a tömeggel elmondta az Úrangyalát, áldást adott, és tovább vitte átlátszó kocsija. Nagyon lassan tudta csak elhagyni a tömeg a teret, de nyugodtan és fegyelmezetten. Bennem pedig visszamaradt ennek az imádságos órának a hangulata. „Milyen szép így nyugodtan, áhífatosan, közösen imádkozni egymással és a Szentatyával. így kellene máskor is imádkoznom.“ Ez volt a Szentatya tanítása számomra. + — Nagyon megrendített, rettenetes volt a merénylet Szentatyánk ellen! Egészen belebetegedtünk! Mintha minden „összedőlt* volna! Azért most már jobb! Láthatjuk és hallhatjuk a hangját, arcát! Nagyon sokat imádkozunk érte mi magyarok! — Most nagyon sokat szenvedek a Szentatyánkért, s oly nehéz a szívem Érte, sokat imádkozom, hogy teljesen gyógyuljon meg, és többé ne bántsa soha senki. A legszentebb, a legáldottabb nekünk, s a világ Lelke! Itthon nagyon, de nagyon szeretjük öt! Bár tudná és sejtené, hogy Ővele dobog a szívünk. + Néhány kis érdekes apróságot sorolnék fel Schütz Antalról: Ha valaki bekopogott hozzá, rögtön ajtót nyitott, és a kölcsönös üdvözlés után ezzel a kérdéssel kezdte: „Mi jót hozott?“ Ha az illető zavarában nem válaszolt rögtön, így segítette ki: „Hát magát hozta!“ — Középiskolai tanár korában végigtérdelte a diákmisét. Egyszer egy törődött egészségű idősebb rendtársa ült melléje, mire ő — hogy ne adjon alkalmat 86
