Szolgálat 51. (1981)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: Daniel-Rops, Jézus és Egyháza szeretetének tanúja
zad végétől a második világháborúig. Új felfedezések, új módszerek, a liberális bibliakritika, majd a Bultmann-féle mítosztalanítás forradalmasították ezt a tudományágat. A fő probléma az volt, miként lehet összeegyeztetni a történész és a hivő kettős hűségét. Ez az összeegyeztetés látszólag lehetetlennek tűnt. Legalábbis a racionalista felfogás szerint minden vallásos (hivő) „előfeltevés“, főleg, ha ez „misztikus“ természetű, elveszi a történész szabadságát; gyanússá teszi a tárgyilagosságot az, ha a történész — miként Daniel-Rops is — a párizsi érsektől kér Imprimaturt könyvei kiadása előtt. (Történeti munkáit a Fayard kiadó tette közzé.) Ezzel a nézettel szemben ma már világos az, hogy nincs „előfeltevések“ nélküli történetírás; a pozitivista történész sem „tárgyilagos": az is egy bizonyos élet- és történelemfelfogást képvisel; az intencionalitás belejátszik a történelemírásba, amely mindig egy bizonyos „rekonstrukció". Sőt azt is mondhatjuk, hogy — ha vallási történetről van szó, ha a hivő tudat megragadhatatlan tényeihez kell nyúlni — „tárgyilagosadban“ írhat az, aki a hit által megtapasztalta e tudati tényeket, mint az akitől teljesen idegen a hit világa. Mondanunk sem kell, hogy Daniel-Rops a hivő ember szemével szemlélte és tanulmányozta az üdvösségtörténetet, majd az egyháztörténetet. Nem hallgatta el az árnyoldalakat, botrányos tényeket, de ugyanakkor igyekezett mindig felfedni Isten jelenlétét a történelemben. Korunkban, amikor Nietzsche nyomán sokan azt hirdetik, „Isten meghalt“, Daniel-Rops az ellenkezőjét mutatta meg monumentális művével: Isten él és jelen van a történelemben; az Egyház történetében jelen van Leikével Krisztus. A Szent Történet első kötete (A Biblia népe) 1943-ban jelent meg. Több ez, mint a zsidó nép története Ábrahámtól kezdve. (D.-R. nagyon helyesen Ábrahámmal kezdi e történetet; a teremtéselbeszélést később tárgyalja, hiszen ez a fogság idején keletkezett „előtörténet“ egészen más műfajba tartozik, mint maga a tulajdonképpeni szent történet, amely Kr. e. 2000 körül Ábrahám exodusával indul.) Daniel-Rops igazában a Krisztus előtti kétezer év történeti összefüggéseit bogozza ki: Mezopotámia, ill. a három kontinens találkozási pontja vidékének szellemtörténeti távlatába állítja az egy Istenben hivő „választott nép" történetét és üdvösségtörténeti szerepét. E vállalkozásban, amint maga kérdezi, „ki mondja meg, hogy — annyi tény között, amelyekben az emberi akaratnak kisebb szerepe van, mint az isteni szándéknak — hol végződik a kritika mezeje és hol kezdődik a hité?“ A hatalmas panoráma felvázolása után két következtetést von le. Egyrészt Renannal megállapítja, hogy a legősibb időktől fogva a szemita pásztor „homlokán viseli az abszolút Isten bélyegét“: a Sinai sivatagtól a kánaáni dombokig a monoteista hit hordozója. Másrészt az egész Biblián átvonul — a megsértett és bosszúálló Isten eszméje mögött — a bizalom és a szeretet hulláma, egy ígéret biztonsága, egy szövetség ereje, az üdvösség messiási várakozása, amely majd Jézus Krisztusban teljesedik be. Jésus en son temps (Jézus a maga korában) c. könyve, amely 1945-ben jelent meg, ennek a beteljesedésnek története: az Emberfia és az isten Fia 55
